„Más negatív érzéshez képest – a düh, a szomorúság, a csalódás, még a bánat is – a sajnálkozást az az érzés teszi nehézzé, hogy az események sajnálatos állapota elkerülhető lett volna, és ezt mi magunk kerülhettük volna el, ha másképp választunk” – állítja Barry Schwartz A választás paradoxona: miért több a kevesebb? című, 2004-ben kiadott könyvében. A könyvben olvashatunk többek közt egy tanulmányról, melyben egyetemisták két csoportja csokoládé márkákat minősít. Az egyik csoport 6 féle márka közül értékelt, a másik csoport 30 féle különböző fajta terméket vett nagyító alá. És az eredmény? Akik kevesebb csokoládé közül válogathattak, elégedettebbek voltak a minőséggel, ráadásul a kísérletért járó tiszteletdíjat is nagyobb arányban kérték csokoládéban, mint a másik csoportban.
Döntéseink ára
Schwartz sajátosan mutat rá arra, hogy a lehetőségeink számának túlzott növekedése – ami a mai technológiailag fejlett, rohanó világban könnyebben megesik – fordítottan arányos a boldogságunk növekedésével. Három hatását emeli ki a nagyobb döntési szabadságnak: minden döntéshez nagyobb erőfeszítésre van szükség, megnő a hibalehetőség és a hibák pszichológiai következményei is nagyobbak lesznek. Példának okáért ez nincs másképp a szerelmi életünkben sem: számos lehetőséget kínál az internet általi összeköttetés és a „social media” világa bármelyik korosztálynak, aki az igazit vagy Nagy Ő-t keresi. Ezáltal nehezebb elégedettnek lennünk azzal, akivel kapcsolatba kerülünk/vagyunk, hiszen állandó hasonlítási alapul szolgál minden minket ért szociális inger. Számításba kell venni a fenti faktorokon kívül az emberi elme hibázásra való hajlamát is, ami miatt – a szerző szerint – a helyes döntésre való esélyünk meglehetősen csekély. Bár egyes döntéseinknek nincs nagy jelentőségű következménye, másoknak azonban, mint hogy kivel házasodunk össze, vagy hogy melyik egyetemre iratkozunk be, annál nagyobb tétje van.
Hátrányos maximalizmus
Az előbbiekben megismert két fontos tényező – a megnövekedett döntéskényszer és az emberi elme hibázási hajlama – realizálása mellett biztosan nem lenne több értelme annak, hogy a “lehető legjobb” helyett csak az “elég jót” válasszuk. Schwartz ugyanakkor megfontolandó felosztást tett: az embereket “maximalizálókra” és “megelégedőkre” osztotta. A maximalizálók akkor lelik teljes boldogságukat, ha minden eshetőség között a legjobbat kapják. Ez megköveteli, hogy minden lehetséges opciót megvizsgáljanak, legyen szó 10 pulóverről vagy 15 potenciális partnerről. A megelégedők ezzel szemben más utat választanak: megállapodnak a megoldás mellett, ami egyszerűen elég jó, nem érzik szükségét annak, hogy meggyőződjenek arról, vajon van-e jobb lehetőség. Vannak bizonyos szabványaik és metódusaik, ami alapján meghozzák a döntést, ha ezeknek a megoldás megfelel.
Az megelégedés koncepcióját Herbert Simon közgazdász vezette be az 50-es években az ún. ”korlátozottan racionális döntéshozatal” terminusával. Simon meglepő következtetése az volt, hogy “ha figyelembe vesszük, hogy mennyi idő szükséges a lehetőségek elbírálásához, a döntéshozatalhoz, a tökéletes helyett a kielégítő megoldásra törekvés a legjobb stratégia.” Schwartz egyébként közel azonos eredményre jutott, mint Simon: a maximalizálók objektíve jobb döntéseket hoznak, szubjektíve viszont már kevésbé: ez alatt azt érti a szerző, hogy lehet az illető a lehető legjobbat választja, de ez a döntés nem teszi szükségszerűen boldoggá is. A maximalizálásnak egyébként nagy hátránya, hogy a túlzott tökéletességre törekvés során súlyos önkritikának tesszük ki magunkat. A schoulda, coulda, woulda (kellett volna, tudtam volna, meglett volna) önmarcangolás sok maximalizálót összezavar a döntésében. Ezzel szemben a megelégedők elnézőbbek saját magukkal szemben, nem hiszik, hogy meg tudják maguknak teremteni a tökéletes világot, ezért nem is érzik feszélyezve magukat, ha ez sokszor utópisztikus világ a valóságban sokszor nem így működik.
Miért előnytelen az összehasonlítás?
Mi a teljes válasz arra a kérdésre, hogy miért vagyunk kevésbé boldogok, ha több választási lehetőségünk van? Talán az is közrejátszik az egyenletben, hogy ez megnöveli felelősségünk mértékét. A könyv írója számos kutatás eredményét is az olvasó elé tárja, konklúzió pedig egyszerű: boldogabbak vagyunk, ha döntésünk nem visszavonható. Ez azzal magyarázható, hogy az ember természeténél fogva igyekszik magában megindokolni és lélektani alátámasztást adni minden olyan döntésnek, amit nem tud megváltoztatni. Például a házassághoz való rugalmas hozzáállás is a házasság természetes meggyengüléséhez vezet.
Megoldás
Régen, amikor az ember fizikai munkásként dolgozott, egészen elégedett lehetett az életével. Ám a mai globalizált világban nehéz elkerülni, hogy ne lássunk bele más emberek életébe, testi/lelki/anyagi helyzetébe és ne feltételezzük, hogy valaki többet ér vagy anyagilag gazdagabb nálunk. Schwartz ezt nevezi “felfele történő hasonlításnak”, ami ellenségessé, féltékennyé, iriggyé tesz minket és csökkenti az önbecsülésünket. Ezzel szemben a “lefelé történő hasonlítás” esetében, ha tudjuk értékelni azt, hogy milyen szerencsések vagyunk másokkal szemben – akiknek kevesebb adatott meg az életben – akkor növeljük kedvünket és önbecsülésünket, ráadásként csökken a szorongás is.
Záró gondolatok
Képzeljük el mit történne, ha minden reggel és/vagy este azt mondjuk magunknak: “Rengeteg dolog van az életemben, amiért hálás lehetek” és ha ezeket ténylegesen végiggondoljuk, az sokkalta közelebb visz bennünket a valósághoz és boldogabbak leszünk. Az elégedett, hálás emberek pedig egészségesebbek és optimistábbak. Mivel a több választás egyben lehetőséget is ad az összehasonlításra, ezért tehát a boldogság receptje kettős:
- a döntéseid legyenek visszavonhatatlanok, és
- folyamatosan becsüld meg a jelenlegi életed.
Források: 1,2
Barry Schwartz: A választás paradoxona: miért több a kevesebb?
