[metaslider id="9331"]
szókratész

A történelem híres perei: Szókratész pere

Szókratész i. e. 470 táján született Athénban. Személye körül számos kérdőjel kering. A legfontosabb ezek közül az, hogy egyáltalán létezett-e. Írásos művet nem adott ki a keze közül életében („filozófiám nem papírostudomány, hanem életforma”); amit tudunk róla, azt állítólagos tanítványának, Platónnak köszönhetően tudjuk. Sokan, a történelemben és a filozófiában jártasak úgy vélik, hogy Platón számára vélt vagy valós mestere csupán narrációs technika volt, szócső, esetleg védelmi mechanizmus („ezt nem én mondtam, hanem a néhai Szókratész”) saját gondolatai közlésére. Amennyiben azonban elfogadjuk a tényt, mely szerint Szókratész valóban élt és úgy élt, ahogy azt Platón leírja, az alábbi adatok állnak rendelkezésünkre.

 

Élete

Rendkívül nehéz körülmények között nőtt fel. Neveléséről alapvetően bába édesanyja gondoskodott, talán ennek is köszönhető, hogy Szókratész (kortársai közül egyedül), odafigyelt a nőkre is. Az akkor szokásos oktatásban részesült: megtanult írni-olvasni, tornázott, zenélt, behatóan tanulmányozta a költészetet, (de főleg Homéroszt) némileg foglalkozott mértannal és csillagászattal. Felnőve a szobrász mesterséget sajátította el, jóllehet a későbbiekben nemigen dolgozott, nem kevés bosszúságot okozva ezzel nejének, a házsártos Xanthippénak.

Ritkán hagyta el szülővárosát; kortársaitól eltérően nem szívesen vállalkozott utazásokra. A meglévő feljegyzések szerint gyakorlatilag csak a Spárta ellen vívott peloponnészoszi háború során járt huzamosabb ideig külföldön az athéni hadsereg kötelékében. 

Ami a politikát illeti, itt legalább akkora bátorságot tanúsított Szókratész, mint a csatamezőn. Amikor Athén halálra ítélte hat sztratégoszát, (mert azok állítólag nem siettek elég gyorsan hajtótörötteik kimentésére) Szókratész, mint az ügyintéző tanácsi bíróság kisorsolt vezetője, nem volt hajlandó az ítéleteket végrehajtatni. Ezzel a maga feje fölé idézte a veszélyt, hogy őt magát is megvádolják, (ez végül nem történt meg) de egy csapásra komoly népszerűségre tett szert szerte Athénban.

 

Filozófiája, módszerei, nézetei

Miután a háborúnak vége lett és Athénban kitört a béke, Szókratész ideje nagy részét a város közterein mulatta, látszólag érthetetlen, végeérhetetlen vitákba bonyolódva polgártársaival. Beszélgetéseivel igen nagy hírnevet szerzett magának; egyik barátja állítólag még magát a delphoi jósnőt is megkérdezte, hogy van-e bölcsebb ember a világon Szókratésznél. A püthia szokásos homályos kinyilatkoztatásai helyett az alábbi választ adta: nincs. Szókratész a tudásuk felől faggatta az athéniakat; a politikusoktól a művészeken át a mesteremberekig ellentmondásba kevert bárkit a lét értelmét, az erényeket, a vélt és a valós világot feszegető kérdéseivel, melyekre ő maga sem tudott választ adni; végül arra a következtetésre jutott, hogy senki sem tud semmit. De, fűzte tovább gondolatmenetét a filozófus, mivel ő tisztában van vele, hogy senki sem tud semmit, ő a legokosabb ember a világon.

Szókratész embervizsgáztatásai a nyilvános bohóckodás és a filozófiai inkvizíció között foglalnak helyet félúton. Amikor kipécézett egy-egy köztiszteletben álló, esetenként magasrangú férfiút keresztkérdéseivel, a lézengő ifjak gyakran köréje gyűltek és kaján élvezettel, maró gúnnyal figyelték tevékenységét, még ha nem is értettek mindent, ami elhangzott. Távoli párhuzamot vonva, volt lényében valami elementárisan puzséri. Szókratész mindig csak kérdezett, előszeretettel késztetve ellenfeleit megfontolatlan válaszadásra, hogy aztán udvariasan szembesítve őket tudatlanságukkal. A tiszteletre méltó polgárok érthető módon nem szívlelték megalázójukat, de a fiatalok körében, akik kérdezés technikáját is előszeretettel utánozták, valóságos guruvá vált. Az urbánus legenda szerint ők aggatták rá először a bögöly gúnynevet is, utalva ezzel „elhessegethetetlen” természetére. (Már ekkor intő jel kellett volna, hogy legyen, hogy a böglyöket le szokás csapni).

Sosem rejtette véka alá a demokráciáról alkotott lesújtó véleményét. Elsődleges és legnagyobb problémája az volt vele, hogy az athéni nép legfontosabb tisztviselőit nem választás, hanem sorsolás útján jelölte ki. (Ahogy gyakran megfogalmazta, ennyi erővel akár kisorsolhatták volna a hajóskapitányokat, földmérőket, kézműveseket is, elvégre az ő munkájuk sem igényel kisebb szakértelmet). Emellett mélységesen elítélte a korrupciót, a demagógiát, Athén hódító politikáját, a nők és kívülállók megbélyegzését, stb. Mindez a szülővárosukért rajongó polgárok szemében már önmagában hazaárulásnak számított, jóllehet Szókratész sohasem buzdított államellenes cselekedetekre, lázadásra, puccsra, mint ahogy soha nem is vett részt ilyesmiben.

szókratész

A közhangulat ellenségessé válása

A Szókratészről kialakult képet jól érzékelteti a híres komédiaíró, Arisztophanész i. e. 423-as színdarabja, a Felhők. A darab alapvetően Szókratész paródiájaként fogható fel: Szókratész a történetben bolhák lábait méricskéli, az istenek vizeletét tanulmányozza és mindent megkérdőjelező új bölcsességének jegyében az apák ellen fordítja fiaikat. Az egyik jelenetben a fiú megveri apját, közben pedig Szókratészt karikírozva azt magyarázza neki, hogy mivel apja kiskori veréseit azzal indokolta, hogy az majd felnőve a javára válik, az embernek nyilván elemi érdeke, hogy verjék. A komédia osztatlan sikert aratott, de érdemes kiemelni, hogy a nézők akkor ujjongtak a leghangosabban, amikor a történet végén Szókratész házát felgyújtják.

Szókratész tanítványai közül többen is politizálni kezdtek: egyikük, Alkibiádész a Spártával vívott háborúban elárulta poliszát, másikuk, Kritiász az Athént uralmuk alá hajtó harminc zsarnok egyikeként számtalan embert küldött a halálba.

A néphangulat egyre inkább a filozófus ellen fordult. Arisztophanész két újabb színművében köszörülte rajta nyelvét – Szókratész később ezeket a komédiákat tekintette ügye tulajdonképpeni vádiratainak. Hogy perére miért éppen i. e. 399-ben került sor, nagyjából sejthető. A harminc türannoszt már i. e. 403-ban elkergették, a demokráciát restaurálták, i. e. 401-ben pedig sikeresen levertek egy, az oligarchia visszaállítását célzó puccskísérletet. A közvélekedés nyilvánvalóan ki volt élezve az alkotmányos rend valós (vagy vélt) ellenségeire. Athénnak igazából nem a valódi bűnösök kellettek. Athénnak egyszerűen egy bűnbak kellett. (Egyes vélekedések szerint az athéni elit ekkoriban attól is tarthatott, hogy Szókratész követőivel puccsra készül.)

 

Pere

A hetvenéves, betegeskedő filozófust akkori időszámítás szerint a 95. olimpiász második évében fogták perbe. A vád aszébia volt. Ez az istentelenséget, az istenektől való elfordulást jelenti; ez önmagában azért különös, mert a felvilágosult Athénban bevett dolog volt az istenkritika, akár az istenek puszta létének kétségbevonása: ráadásul Szókratészt egyáltalán nem foglalkoztatta az Olümposz, gyakorlatilag mindent és mindenkit (demokráciát, államot, patriarchátust, szülői tekintélyt, stb) kritikával illetett, csak az isteneket nem. Kijelenthetjük tehát, hogy az aszébia vád mögött politikai indíték rejlett: azonban olyannal, amivel nem vádolnak, a harcot sem könnyű felvenni.

Az aszébia miatt vallási perről beszélhetünk. Ennek menete az következőképpen zajlott: a vádiratot benyújtották az arkhón bazileosznak. (Ez a funkció még a hajdani királyok főpapi hatalmát jelképezte, nem bírói tisztség, viselője csupán őrködik az eljárás jogszerűsége felett). Az arkhón bazileosz ezután nyilvánosan kifüggesztette a vádiratot az agorán. A vallási perben a népbíróság, a Héliaia döntött. Hivatásos jogászokat, bírákat, jogtudósokat nem ismert az athéni nép: a bírákat kisorsolták, (a korrupció elkerülése végett egy átlagos ügyben 501 esküdtbíró járt el) a peres felek pedig magukat képviselték.

Az eljárás a vádlók szónoklatával (a nagy filozófust formailag 3 férfi vádolta) és halálos ítéletre való felhívásával vette kezdetét (Athénban az ítéleteket és azok mértékét is a bírák határozták meg). Szónoklatukban a vádlók azt állították, hogy Szókratész megtagadja a város isteneit, nézeteivel pedig „megrontja” az ifjúságot. Szókratész szembement az ellene felhozott vádakkal: az általa folyamatosan hallott isteni hangra, a daimónra hivatkozott, mely állítása szerint rendszerint elárulta neki, hogy mi a helytelen, de azt soha, hogy mi a helyes. Mivel a hang forrása isteni, állította Szókratész, nem eshetett istentelenség bűnébe. (A daimónról számos feltételezés kering. Egyes modern kutatók auditív hallucinációnak, spiritiszták lelkiismeretnek, keresztény vallásfilozófusok őrangyalnak nevezik, Friedrich Nietzsche nemes egyszerűséggel fülzúgásnak titulálta.) Szókratész tagadta továbbá, hogy megrontaná a fiatalokat: állítása szerint soha senkit nem buzdított semmire, ő csupán véleményét fejtette ki. Megjegyezte, hogy amennyiben felmentik, folytatni fogja tevékenységét. Ezzel igencsak felbosszantotta bíráit: Alkibiádészt, Kritiászt, a háborút és a diktatúrát mind Szókratész közvetett mesterkedésének tudták be, az ő szemükben az, hogy a nagy filozófus folytatná tevékenységét, csak újabb szenvedéseket hordozott magában.

Az esküdtbírák a beszédek elhangzása után szavaztak a vádlott ártatlanságáról. (Erre bronzérmék segítségével került sor, melyeket a megfelelő, „bűnös” vagy „ártatlan” feliratú edényekbe dobtak. Amelyik edény a több érmét kapta, az lett az elítélt sorsa. A szavazás egyébként titkosan zajlott.) Az első voksolás után Szókratészt 281:220 arányban bűnösnek találták. A vádlottat azonban az első voksolás után megillette a második beszéd, valamint az ítélet megváltoztatására tett ellenjavaslat joga. A történészek szerint amennyiben Szókratész száműzetést vagy nagy összegű bírságot kér a maga számára, a bírák talán megkegyelmeznek neki. De Szókratész nem tett ilyet.  Beszédében szarkasztikusan azt állította, hogy kivégzésével Athén inkább árt magának, mintsem használ, hiszen ő csak a polisz üdvére fáradozott. Szerinte hogy sohasem volt célja az állam lerontása, mindössze az egyént, mint olyat kívánta javítani és végezetül arról faggatta bíráit, hogy vajon hihetünk-e az emberiségben anélkül, hogy magában az emberben hinnénk, mindezek után ráadásul hozzátette, hogy fáradozásaiért cserébe inkább az olimpikonoknak kijáró életre szóló ingyenes étkeztetést érdemelné, mintsem büntetést.

A bírák mélységesen felháborodtak: a második szavazás már 361:160 arányban döntött a vádlott bűnösségéről. Szókratészt halálra ítélték, kivégzését vallási okokból azonban valamelyest elhalasztották. Ennek azonban volt egy másik oka is. Számos polisz nemtetszését fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy Athén megölne egy ilyen jeles elmét, mint amilyen az idős filozófus volt: az athéni honatyák ezért nem őriztették szigorúan Szókratészt, azt remélve, hogy megszökik. Bár több barátja, családtagja kérlelte a bölcset, hogy tegyen így, az csak a fejét rázta: egész életemben a polisz törvényeit követtem, mondta, halálomban is így kívánok tenni. A számunkra igazságtalan ítéletet is el kell viselni: ellenkező esetben a törvény értelmét és célját veszti. Ha a törvény rossz, úgy meg kell változtatni: de azon túl magát senki sem helyezheti.

 

Halála

Hogy Szókratész miért fogadta halálos ítéletét ennyire közömbösen, az rejtély marad; a rosszmájú történetíró, Xenophón szerint mindenáron mártír akart lenni, mások szerint komolyan gondolta, amit mondott; Platón szerint pedig nemes egyszerűséggel nem félt a haláltól, úgy vélte, amennyiben van alvilág, úgy ott folytathatja bögölyködését, amennyiben pedig nincs, úgy az nem lehet fájdalmas.

Az ítélet végrehajtásának reggelén családja és barátai búcsút vesznek tőle, a kivégzést levezénylő rabszolga pedig megreszeli a bürköt, majd azt egy pohárba szórja. Nem bírja végignézni, ahogy az aggastyán kiissza a mérget: ő is megszerette a bölcset. Szókratész utolsó szavai, hogy mutassanak be áldozatot Aszklépiosznak, a gyógyítás istenének: felgyógyult az életből, számára a valódi egészség már a halál.

 

Utóélete, hatása

Szókratész minden ízében Athén fia volt; a város szellemi pezsgéséből nőtt ki, majd végső soron annak vesztét okozta: felbomlasztotta a közszellemet, megkérdőjelezte az ősi tradíciókat, az egyéni véleményt a kollektív ítéletalkotás fölé helyezte. Ezen egyéni érdekek megszületése lett az alapja annak, hogy Athén a barbár makedónoktól később megsemmisítő vereséget szenvedett.

A bölcs örökre megtermékenyítette a filozófiát, az emberi gondolkodást és az államról, társadalomról alkotott nézeteinket: tevékenysége máig érezteti hatását. Ezt kortársai már közvetlenül halála után felfogni látszottak: nem sokkal kivégzése után rehabilitálták, vádlóit pedig száműzték a városból. Szókratészt nem egy despota szeszélye ölte meg: egy demokratikus bíróság előtt ítéltetett halálra. Személyében Athén talán legragyogóbb gondolkodóját végezte ki; azonban a polisz védelmében meg kell jegyezni, hogy a város nem csak elpusztította, de ki is termelte a nagy filozófust, illetve egészen hetvenedik életévéig háborítatlanul taníthatott.

Jacob Burckhardt svájci művészettörténész feltette a kérdést: mi történne Szókratésszel a modern világban? Szerinte ugyanarra a sorsra jutna. A gazdagok elutasítanák, amiért megveti a jólétet, a szegények nem érnének rá vele foglalkozni, nemes egyszerűséggel naplopót látnának benne, a hatalmasok felforgatónak tartanák, a műveltek elhúznák a szájukat, amiért gúnyolja az írott tudományt. Szókratész önmagát bögölyhöz hasonlította: abban látta életcélját, hogy csípéseitől ne tudjanak elaludni, ellustulni az athéniak. A böglyöt viszont –legyen ez bármilyen szomorú – egy idő után óhatatlanul megpróbálják agyoncsapni.

 

 

 

Források:

Pais István: A görög filozófia. Szerzői kiadás, Budapest, 1992 ;

Joseph Heller: Képzeljétek el. Árkádia, Budapest, 1990, fordította Szilágyi Tibor

Larry Gonick: Képregényes világtörténet 1; Libri, Budapest, 2012, fordította Kepes János

EnglishGermanHungarian