1945. november 20-án, kedd délelőtt tízkor vette kezdetét a történelem leghíresebb bűnpere: az USA, Franciaország, Nagy-Britannia és a Szovjetunió pere Wilhelm Göring és a legyőzött a Harmadik Birodalom 21 másik nagysága felett.
A per megmutatta, hová vezet(het) jog és erkölcs szétválasztása, elvégre számos akadályba ütközött olyan emberek elítélése, akik hatályos, azonban erkölcstelen törvények szerint jártak el. Az így keletkezett ellentmondást Gustav Radbruch oldotta fel a róla elnevezett híres formulával: az erkölcs a jog elsődleges alkotóeleme, és ha ezt egy törvény alapjaiban sérti, akkor nem rendelkezik a törvényesség kritériumával, így nem alkalmazható. A náci főbűnösöket felelősségre vonó per történelmileg új szakaszt nyitott a nemzetközi jog történetében: precedensértékű lett.
1946 október 1-én, valamivel több, mint tíz hónapos eljárás után mondtak ítéletet; október 16-án tíz halálos ítéletet hajtottak végre. Göring és még egy náci kivonta magát a kivégzés alól és öngyilkosok lettek celláikban, Martin Bormannt, a Führer titkárát csak távollétében ítélték halálra, mivel akkor még nem került kézre (évekig úgy vélték, elszökött valahova messzire, egyébként ráesett egy ház még Berlin ostromakor, ami maradt belőle, az 1972-ben került elő egy építkezés során); hét embert letöltendő büntetésre ítéltek, hármat pedig felmentettek.
Göringen és Bormannon kívül a következők ellen emeltek vádat: Rudolf Hess (1941-ig Hitler helyettese), Joachim von Ribbentrop (külügyminiszter), Robert Ley (a Német Munkafront vezetője), Franz von Papen (kancellárhelyettes), Wilhelm Keitel (a hadsereg főparancsnoka), Alfred Jodl (vezérkari főnök), Erich Raeder (1943-ig a haditengerészet főparancsnoka), Karl Dönitz (’43-tól a haditengerészet főparancsnoka és Hitler utóda), Ernst Kaltenbrunner (a Birodalmi Biztonsági Főhivatal vezetője), Albert Speer (hadfelszerelési miniszter), Hjalmar Schacht (gazdasági miniszter), Walther Funk (a Birodalmi Bank elnöke), Hans Frank (Lengyelország főkormányzója), Arthur Seyß-Inquart (Hollandia birodalmi biztosa), Alfred Rosenberg (a keleti területek főminisztere, főideológus), Konstantin von Neurath (a Cseh és Morva protektorátus főmegbízottja), Wilhelm Frick (birodalmi belügyminiszter), Julius Streicher (a Der Stürmer kiadója), Hans Fritzsche (a rádió főkommentátora), Baldur von Schirach (a Hitlerjugend vezetője). (Mellettük megvádoltak nem kevés jogi személyt, így a Gestapót, az NSDAP-t és az SS-t is).
A vád
A vádirat az alábbi fő bűncselekményeket tartalmazta:
- Békeellenes bűncselekmények.
- Emberiességellenes bűncselekmények.
- Háborús bűncselekmények.
- Összeesküvés a fenti három bűncselekmény elkövetésére.
Az ítélethirdetésig 236 tanút hallgattak meg, negyedmillió írott tanúvallomást használtak fel és egy tizenötezer oldalas jegyzőkönyv is készült. A per során számos prominens náci párt- és rendvédelmi intézményt nyilvánítottak bűnszervezetté.
A per
A Nürnbergi perben keveredtek a kontinentális és angolszász jogelvek, a pert nyolc bíró – két amerikai, két angol, két francia és két szovjet – tárgyalta, a végső döntések meghozatalában azonban már csak a négy főbíró – minden nemzetből egy – vett részt, aszerint, hogy a négy döntésből legalább háromnak egyeznie kellett, hogy ítélet születhessen. (Ez többnyire úgy alakult, hogy a szovjet bíró egyedül maradt kollégáival szemben).
A vádlottaknak garantálták a tisztességes eljárást és védőket is kaptak: jóllehet egyes vélemények szerint a per mégsem volt tisztességes, mert a vád jóval több irathoz és dokumentumhoz férhetett hozzá, mint a védelem.
Az ítéletek
Kötél általi halálra ítélték tehát Hermann Göringet, mellette pedig Joachim von Ribbentropot, Wilhelm Keitelt, Alfred Jodlt Wilhelm Fricket, Ernst Kaltenbrunnert, Alfred Rosenberget, Hans Frankot, Fritz Sauckelt, Arthur Seyß-Inquartot és Julius Streichert. Rudolf Hesst, Erich Raedert és Walther Funkot életfogytigtlani börtönbüntetésre ítélték. Albert Speer és Baldur von Schirach megúszták kevesebbel: húsz-húsz évre ítélték őket. 15 évre ítélték Konstantin von Neurathot. Karl Dönitz, jutalmul azért, amiért 1945-ben ő kapitulált a szövetségesek előtt, „mindössze” tíz évet kapott. Hans Fritzshét egyik vádpontban sem találták bűnösnek (kivéve a szovjeteket), így felmentették. Hjalmar Schachtot illetően nem bírtak megegyezni, így felmentették. Franz von Papenre azt mondták, ő csak kis hal volt, egy közönséges „intrikus”: felmentették őt is.
A nürnbergi perrel kapcsolatos aggályok és a per későbbi megítélése
A perrel kapcsolatban később (nyugaton) számos kétség és kritika ütötte és üti fel azóta is a fejét. Tizenkilenc ítélet: az olvasó is beláthatja, hogy ez nem túl sok. Folytak még további perek szerte Németországban, 1949-ig összesen nagyjából 200 további személyt ítéltek el: ez már valamivel több, de összehasonlítva a nácik iszonyatos bűneivel, még mindig igen kevés. A szovjetek részint Szibériába hurcolták a maguk foglyait, ahol embertelen körülmények között haltak meg, részint új jelvényt, jelszót és pufajkát adtak nekik (ahogy ez Magyarországon a nyilasok esetében is történt) és a maguk szolgálatába állították őket. Ezt hadd ne tekintsük igazságos felelősségre vonásnak, törvényes igazságszolgáltatásnak. A nyugatiakat – azon belül is főként az amerikaiakat – pedig jobban izgatta a szovjetek jelentette egyre nagyobb veszély, mintsem, hogy német bűnösök után rohangáljanak; a koncentrációs táborok személyzetét és orvosait elkapták ugyan, ez igaz, de a náci tudósok nagyobbik részét a maguk szolgálatába állították, a többiek (például a nemzetiszocialista jogászok és a náci jogot alkalmazó bírák) felett pedig nemes egyszerűséggel szemet hunytak. A különféle izraeli nácivadász szervezetek még évtizedekkel később is nagy számban fogdostak össze nácikat a világ minden pontjáról (például Adolf Eichmannt, a Holokauszt agytrösztjét 1960-ban kapták el Argentínában).
A perben csak a vesztes hatalmak által elkövetett háborús bűncselekmények kerültek górcső alá: a szovjetek által elkövetett etnikai tisztogatásokat, az angolok terrorbombázásait, az amerikai atombombákat nem hozták szóba.
Természetesen senki sem tagadja, hogy a németek mindezeknél szörnyűbb bűntetteket követtek el, melyek elítélése nagyon is helyes gondolat volt és a maga borzalmával precedenst teremtett abban az értelemben, hogy ilyen borzalmas bűncselekményekre többé nem került sor: azonban a győztes hatalmak ezt a precedenst máskor nagy előszeretettel hagyták figyelmen kívül és magukkal szemben sokkal, de sokkal elnézőbbek voltak; későbbi háborúik – Korea, Vietnam, Afganisztán, Irak, stb. – során elkövetett irtózatos háborús bűncselekményeik pedig mind a mai napig megtorlatlanul maradtak.
Források: 1, 2, 3, Alexander Demandt: A történelem nagy perei, Holnap kiadó, 1993, fordította Bor Ambrus
Képek: kiemelt kép, 1
