A nemzetközi anyanyelv napját 2000 óta, minden évben február 21-én ünnepeljük. Az anyanyelv nagyon fontos részét képezi az ember életének, tudatosan vagy akár tudatosság nélkül is, de mindenképpen nagy hatással van az életünkre, befolyásolhatja jövőnket, életünket. Függetlenül attól milyen nyelv jelenti számunkra az anyanyelvet, hány nyelvet tartunk az anyanyelvünknek, mindenkinek tisztelni kell minden nyelvet, hisz minden nyelv értékes. A gyermekek azt a nyelvet tanulják meg először és válik anyanyelvükké, amit szüleiktől hallanak. Az anyanyelv az elsőszámú kapcsolódási pont a szüleinkhez, családunk többi tagjához és azok kultúrájához, közösségéhez. Ezért is fontos, hogy az anyanyelv folyamatos gondozást igényel. Az anyanyelv az egyik legerősebb kapcsolat ember és ember között.
Ezen a napon szeretnénk mi is felhívni a figyelmet az anyanyelv szépségére, színességére és gazdagságára. Olvasóink ez alkalommal egy érdekes kétnyelvű fiatalembert ismerhetnek meg, aki a családjának köszönhetően kétnyelvű közegben nőtt fel, és a jelenlegi életét is e két nyelv határozza meg, mindemellett nagy hangsúllyal fordult további nyelvekhez is. Kíváncsiak vagytok, mi vezetett odáig, hogy jelenleg a PTE BTK oktatója? Olvassátok el a Blazsetin Vjekoslavval készült interjúnkat, amelyből fontos részleteket tudhattok meg!
Kérlek, mesélnél nekünk a gyökereidről? Minek köszönhető a kétnyelvűség az életedben?
Azt mondanám, hogy atipikus magyarországi horvát vagyok. Apukám igazi magyarországi horvát, ami azt jelentené, hogy nincsen a közelmúltban kapcsolata Horvátországgal. Családja már több száz éve él Magyarország területén. Anyukám viszont Horvátországban született egy Zadar melletti faluban, Sukošanban. Ebből következik, hogy nekem közvetlen kapcsolatom van Horvátországgal, mivel évente legalább egyszer meglátogatjuk nagypapámat. Szüleim Zágrábban ismerkedtek meg, mind a ketten oda jártak egyetemre. Az egyetem elvégzése után pedig Magyarországra költöztek és összeházasodtak. Minden adott volt ahhoz, hogy az otthoni kommunikáció horvát nyelvű legyen. Azt szokták mesélni, hogy négyéves koromig nem beszéltem magyarul…
Mennyire volt meghatározó az életedben a horvát nemzetiséghez tartozásod? Befolyásolta az életed alakulását?
A családunkban nagyon fontos szerepet játszik a horvát identitás ápolása. Ezért hovatartozásom teljes mértékben befolyásolja az életemet. Minden tudatos és tudatalatti döntésemnél ott lebeg. Mivel tipikus horvát utónevem van, így minden bemutatkozásnál megmutatkozik a „Nomen est omen”, Horvátországban pedig vezetéknevem miatt mutatkozik meg ugyan ez, mivel a horvátok a „zs” betűt nevemben [zsz]-nek olvassák. Érdekes dolog az, hogy se Magyarországon se Horvátországban én nem vagyok én.
Az óvodai, általános iskolai és gimnáziumi éveidet Pécsen, a Miroslav Krleža Horvát Iskolaközpont falai közt töltötted. Az “otthonról hozott nyelv” mennyiben segített, járult hozzá az oktatásodhoz? Nagy előnnyel indultál?
Igen, sokkal nagyobb előnnyel indultam, mint mások. Ezzel összefügg az, hogy igazából én atipikus magyarországi horvát vagyok. Sok iskolatársam hozzám hasonlóan hozta az otthoni nyelvet, viszont nálunk mégis erősebb volt a horvát, mivel anyukám horvátországi és szüleim munkája is összefonódik a magyarországi horvátokkal.
Érettségi után Zágrábban folytatódott az utad. Miért esett pont erre a választásod, miért jelentkeztél oda? Kimagasló horvát nyelvtudásod ellenére, a horvátországi hallgatókkal szemben volt-e bármilyen hátrányod?
Mindenképpen horvát nyelvet és irodalmat szerettem volna tanulni az egyetemen. Minden dolog a BTK felé „lökött”. A választott szakirány pedig egyenesen a horvát fővárosba vezetett. Logikusnak éreztem, hogy a legjobb oktatást Horvátországban, Zágrábban kaphatom meg. Itt biztos közre játszott az is, hogy szüleim az egyetemi éveikre mindig szívesen emlékeznek. Mesélnek a koncertekről, amikre jártak és volt egy kulturológiai vonzata az egésznek. Meghát a nyelvet legjobban természetes közegében lehet elsajátítani.
Tizennyolcévet éltem Magyarországon az egyetem előtt, mindenhol a magyar nyelvet használtam az iskolán és a családon kívül, egyértelmű, hogy kevesebb horvát szót ismertem, mint az, aki mindenhol a horvát nyelvet használta. Viszont erre a hátrányra úgy kell tekinteni, mint előnyre. Ugyanis én két kultúrát mondhattam magaménak és az egyetem végére azt is kijelenthetem, hogy két kultúra oktatási rendszere próbálta belém karcolni identitását. Ez egyszerűen azt jelenti, hogy sok dolgot több szemszögből vizsgálok meg gondolkodás nélkül, szkeptikusan hallgatom az „Igazat”. Minden hátrány igazából előny, csak rá kell jönnünk, hogyan tegyük előnnyé.
Az egyetemi éveid alatt az orosz nyelv is bekúszott az életedbe. Miért pont az orosz? Mi vonzott egy újabb nyelv elsajátítására?
Horvát szakon az egyik alapozó tantárgyunk az „Ószláv nyelv”. Ezt a tantárgyat Stjepan Damjanović professzor úr tartotta, nekem nagyon tetszett az előadás módja és szerettem a tantárgyat. Érdekelt a régi szövegek olvasása és az ószláv nyelv fonológiai és morfológiai elemzése. A professzor úr többször példálózott az orosz nyelvvel az előadásain és a szemináriumokon. Ezek a példák valahogyan felkeltették bennem az érdeklődést az orosz nyelv iránt és úgy döntöttem az első szemeszter után, hogy felvételizek horvát és orosz szakra. Sikeresen felvételiztem, aminek eredményeképpen később mester diplomát szereztem horvát és orosz szakon.
Jelenleg a PTE BTK Szlavisztika horvát tanszékének az oktatója vagy, mindeközben tanulmányaidat is tovább folytatod. Hogy alakult ez a lehetőség oktatóként számodra? Mindig is pedagógiai vonalon gondolkoztál, képzelted el magad? Hogy fér össze a munka és a tanulás? Mesélnél egy picit a jelenlegi élethelyzetedről?
Minden egyetemi tanársegédnek el kell végeznie a PhD képzést. Én a PhD képzést a Zágrábi Egyetem Bölcsészettudomány Karán szerettem volna folytatni, ezért jelentkeztem a Tempus Közalapítvány ösztöndíjára, amely kiváló feltételeket biztosít a doktorandusz hallgatók számára. Jelenleg az Összehasonlító irodalomtudományi tanszék doktoranduszi hallgatója vagyok. Érdekes, hogy most egyszerre állok az előadóterem mindkét oldalán. Középiskolás éveim vége felé már tudtam, hogy tanári pályára szeretnék lépni. Lehetséges, hogy ez is a családomból fakad. Apai nagyszüleim is tanárok voltak és nagymamám testvérei is. A családi és nagycsaládi asztaloknál sokat beszélgettünk oktatásról és iskoláról. Zágrábban, mint horvát szakos tanár és orosz szakfordító végeztem, és a diplomaszerzés után dolgoztam egy gimnáziumban, mint horvát tanár, amit nagyon szerettem. Sosem gondolkoztam azon, hogy pedagógus leszek-e vagy sem. Tudtam, hogy az leszek… Ami pedig a munkát és a tanulást illeti, azt gondolom, hogy mint pedagógus, ezt a két dolgot nem is választhatom el egymástól. Megengedem magamnak, mint orosz szakos ezt az idézetet: „Tanulni, tanulni, tanulni”, ehhez még hozzá tenném, hogy olvasni, olvasni, olvasni.
A COVID helyzet mindent a feje tetejére állított. A két ország közötti ingázás, amit nyolc éven át problémamentesen gyakoroltam, hirtelen megingott. A járvány helyzet sok dolgot megváltoztatott: online oktatás, hallgatói élet, oktatói élet, egyetemi fenntartás. Magam sem tudom, mit gondoljak az egészről. Minden rendben van, de még sincs semmi rendben.
Kedves Vjekoslav, nagyon szépen köszönöm a Media Iuris és a magam nevében is, hogy elfogadtad a felkérést az interjúra, a Nemzetközi anyanyelv napjával kapcsolatban.
Sziasztok! Sándor Anett vagyok a pécsi jogi kar hallgatója, továbbá a Media Iuris főszerkesztője. Általában írásaim főként a jogi kar életéhez, eseményeihez köthetőek, illetve szülővárosomhoz, Pécshez fűződnek. Mindemellett számos témával kapcsolatban megtalálhatjátok a nevemet a cikkek alatt, ugyanis érdeklődési köröm tág. Ha jobban megszeretnétek ismerni olvassátok el további publikációimat. Kövessétek minket, hogy értesüljetek a legfrissebb kari hírekről.
