Kik voltak a mecseki láthatatlanok, a pécsi partizánok? A megkérdezett pécsiek többsége még tudja a választ, ám országos szinten az emberek már nem annyira. Ez persze nem meglepő és nem is az emberek hibája; a magyar embereknek évtizedekig fogalmuk se lehetett róla, hogy kik voltak azok a fiatalok, akik az 1956-os forradalom bukása után a Mecsekbe benyomuló iszonyatos szovjet túlerővel szemben közel két héten át ádázul vívtak eredményes partizánharcot.
A kezdetek
Pedig történetük nem csak számos dokumentum, de akár egy (vagy több) egész estés játékfilmet is megérdemelne, ehhez képest a magyarság mára gyakorlatilag megfeledkezett róluk. Az ’56-os forradalom és szabadságharc irreguláris forradalmi csapatait egy volt ludovikás tiszt, bizonyos Kubicza János szervezte szabályos rajokba: a gerillák közt a (valljuk be, nem túl fantáziadús) „Béla” kódnevet viselő férfi kicsi gyerekkora óta járta a Mecseket, kiválóan ismerte minden egyes zegét-zugát, pontosan tisztában volt az olyan kérdésekkel, mint hogy hol érdemes elrejtőzni, vagy hogy honnan érdemes rajtaütésszerű támadást intézni az ellenség ellen.
1956. november 4-én, amikor is Hruscsov megindította ellenünk a Vörös Hadsereget és kezdetét vette a Magyarország elleni mindent elsöprő offenzíva, a Forgószél-hadművelet, Kubicza János küldöttség kérte el, hogy segítsen a Mecsekbe felszivárgó mintegy ezer fiatalnak megszervezni magukat. Kubicza rövid tépelődés után mondott igent: ekkor magához vette a revolverét, számos katonai térképét, majd úgy, ahogy volt, elindult a hegyre.
A felkelőkhöz később csatlakoztak még a komlói börtönből kiszabadult rabok, (politikaiak és köztörvényesek vegyesen) valamint az ország további részeiből érkező menekülők, önkéntesek.
Az ormótlan, hatalmas szovjet tankokkal szemben (melyek, mint az köztudott, alapvető jelentőségűek voltak a szabadságharc leverésében) gyakorlatilag megközelíthetetlen hegyi faluban, Vágotpusztán rendezte be a mecseki partizánok főhadiszállását. A hegyi partizánok számtalan alkalommal visszafordulásra kényszerítették a szovjet csapatokat, nem egyszer elkergették a pufajkásokat szállító teherautókat, sőt, egyszer még magának a pécsi szovjet főparancsnoknak a tankját is felrobbantották (a pécsi szovjet főparancsnokkal együtt).
A megszálló szovjet csapatoknak azonban voltak segítői helyi kollaboránsok (illetve bizonyos esetekben a hozzátartozóikkal zsarolt helyiek) személyében, így nemsokára felülkerekedtek és fokozatosan elkezdték megtörni az ellenállókat.
A név eredete
A „mecseki láthatatlanok” nevet a kádári propagandagépezet aggatta a bátor szabadságharcosokra. Be kell azonban látnunk, hogy ennél a résznél valaki alaposan benézett valamit: a névadás egyáltalán nem szerencsés, hiszen a „mecseki láthatatlanok” egy erőteljesen romantikus atmoszférát sugárzó szókapcsolat, ezt hallva az átlagembernek sokkal inkább egy találékony, vakmerően bátor kalandorbanda, mintsem egy nagy rakás hegyi ellenforradalmár és/vagy kisnyilas jut eszébe.
Maguk a résztvevők egyébként nem sokat törődtek a marketinggel, vezetőjük fedőnevét alapul véve magukat nemes egyszerűséggel a Béla-szakasznak, vagy még egyszerűbben „bélásoknak” nevezték.
A vég
Majdnem két hétnyi intenzív, halált megvető harc után a nyugatról érkező segítség utolsó illúziója is véglegesen szertefoszlott. Ekkor „Béla” gyűlést hívott össze Vágotpusztán: a harcolókat ennek keretei között felmentette esküjük alól, majd menekülésre bíztatta őket, egyben ő maga állt a legnagyobb, az országot elhagyni próbáló csapat élére. Hosszas és kőkemény, embert próbáló menetelés után a szinte teljesen befagyott Dráván át jutottak át a titói Jugoszlávia földjére. (Eredetileg Ausztriába szerettek volna megpróbálni átszökni, ám az osztrák határt addigra már sokkal komolyabb erőkkel őrizték a szovjetek.) Jugoszláviában azonban csak újabb megpróbáltatások várták őket: a helyi hatóságok internálták őket, nem gondoskodtak megfelelően élelmezésükről, végül pedig a gerovói koncentrációs táborban – amelyet még a megszálló nácik állítottak fel – helyezték el őket. A nyugat-európai országok diplomáciai nyomására Tito csak kilenc hónappal később engedte el őket, ekkor indulhattak végre nyugatra. (Itt az egykori jugoszláv diktátort véletlenül sem felmentve jegyezzük meg, hogy bár nem járt el a menekülő szabadságharcosokkal szemben tisztességesen, nem is adta ki őket a kommunista magyar vezetésnek sem, ahol nagy valószínűséggel osztoztak volna Nagy Imre és Maléter Pál sorsában.) „Béla”, az egykori parancsnokuk már Nyugat-Európában készítette el történészi szempontból felbecsülhetetlen értékű visszaemlékezéseit.
Megítélésük, utóéletük
A kádári sajtó munkatársai nagy előszeretettel állították be őket terroristáknak, bűnözőknek, mindenféle lumpenelemeknek, azonban a kádári hazug propaganda ellenkezőjét ékesen bizonyította a megpróbáltatásokat túlélő szabadságharcosok további életútja: volt, aki később orvos lett Svájcban, volt, aki vendéglőt nyitott Ausztráliában, a mecseki láthatatlanok egyik utolsó túlélője, a jelenleg Berlinben élő Lux Antal pedig világszerte jegyzett képzőművész lett.
Összességében a láthatatlanok sosem reménykedhettek – és nem is reménykedtek – győzelemben. Céljuk „mindössze” az volt, hogy megmutassák, létezik még érdemi ellenállás az országban, hogy reményt adjanak honfitársaiknak, illetve hogy jelezzék a szabad világnak, hogy a magyarok nem egy ostoba, játszi könnyedséggel megvezethető birkanép, akiket bármilyen középszerű zsarnok könnyűszerrel kizsákmányolhat és leigázhat.
Hogy sikerrel jártak-e, azt az utókornak kell megítélnie.
Képek: kiemelt kép, 1
