1947-ben a Holt-tenger északnyugati partvidékén, Kumránban, ősi tekercsekre bukkantak a sivatagossá vált terület barlangjaiban. A tekercsek vizsgálata során kiderült, hogy valódiak, értékük pedig felbecsülhetetlen, így sokan eredtek a nyomukba, és lázas kutatások folytak további lelőhelyek felkutatására. A többnyire héber nyelven írt tekercseket egy zsidó szekta, az esszénusok írták, és ez a tény volt az, ami végső soron – Vermes Géza szavaival élve – ,,a XX. század tudományos botrányához” vezetett. A papiruszra és pergamenre írt tekercsek a valaha felfedezett legértékesebb bibliai tárgyú leleteknek minősülnek, azonban ezek között volt egy, amely eltért a többitől, egy réztekercs, amely egy kincses térképet tartalmazott. A réz, anyagából kifolyólag jóval tartósabb, és időtállóbb, mint a papirusz, és a pergamen, így hát felmerül a kérdés vajon mit akartak megőrizni az utókor számára?
1947-ben, egy Muhammad Ahmed el-Hamed nevű fiatal beduin férfi, éppen a kecskéit legeltette Kumránban, amikor is az egyik kecskéje elkóborolt, ő pedig a keresésére indult. A keresés során, az egyik sziklafalon egy barlangbejáratot fedezett fel, ami sötét volt, ezért bedobott egy követ, és ekkor, olyan hangot hallott, mintha eltört volna egy cserép. A férfi bemászott a barlangba, abban reménykedve, hogy esetleg kincset talál, azonban csak nagy, egymásra rakott korsókat talált, tele régi tekercsekkel. Ekkor még nem tudta, hogy megtalálta a valaha felfedezett legrégebbi ószövetségi dokumentumokat. A beduin férfi ezután pár kéziratot elvitt Betlehembe, ahol egy ottani kereskedőtől kapott értük pár dollárt. 1947-48 derekán néhány tekercs az Amerikai Keletkutató Intézetbe (ASOR) került. 1948. április 11-én az intézet nemzetközi közleményt adott ki a tekercsek felfedezéséről, amelyről később úgy nyilatkoztak, hogy ,,az Ószövetség minden eddiginél régebbi példánya került elő.”
A tekercsek az ASOR igazgatójának, Willian Foxworth Albright vizsgálatai alapján Kr. e. 250 – Kr. e. 100 között keletkeztek. Hasonló leletek után kutatva 1950-60 között még tíz tekercsekkel teli barlangot fedeztek fel a térségben, a legtöbb lelet pedig az 1952-ben felfedezett 4-es számú barlangból került elő, innen származik a leletek közel 90%-a. 900 pergamenre és papiruszra írt kézirat került ki a barlangokból, melyek nagyjából 15.000 tekercstöredékből állnak össze. Nyelvezetüket tekintve többnyire héber és görög, emellett arámi, és nabateus nyelven írt tekercsek kerültek elő. A könnyebb azonosítás érdekében egy egyedi azonosító kóddal láttak el minden leletet. Például a Márk evangéliumát tartalmazó 7Q5 tekercs azonosítójában, – ahogy a többi leletnél is – középen egy Q, mint Qumran (Kumrán) szerepel, az előtte álló szám annak a barlangnak a számára utal, amelyben megtalálták, az utána lévő szám, pedig a lelet sorszámára utal.
A területen folytatott további ásatások
A tekercsek felfedezése után a területen ásatásokat végeztek, és kiderült, hogy már Kr. e. 4000 óta használták a barlangokat, erre szolgáltak bizonyítékul a bronzkori kerámiatöredékek, a szkarabeuszok, és a Kr. u VII. – XIV. századból származó érmék és használati tárgyak. A barlangok a kumráni fellegvártól alig száz méterre helyezkednek el, ahol feltehetően a tekercseket is őrizték, és ahol az azokat tároló cserépedényeket is gyártották. Azonban a fellegvárat a római megszállás idején lerombolták, így az, ma a barlangokkal együtt az Izraeli Nemzeti Park részét képezi.
A tekercsekben feltűnik egy ,,Igaz Tanító”, feltehetően Jézus, azonban a Bibliától eltérően nem csupán egy, hanem két messiásról van szó. Az egyik messiás a leírások alapján egy hercegi házból származó személy, Dávid leszármazottja, míg a másik Áron vagy Cádok utóda, aki a papi hivatásra született. A vita végül azon a ponton csúcsosodott ki, hogy a tudósok e két személyt Jézus és Keresztelő Szent János személyében látták meg, és ez volt az, ami ,,a XX. század tudományos botrányához” vezetett. A történelmi szövegek értekeztek többek között, az adott terület zsidó lakosság törvénykezési gyakorlatáról is. A felbecsülhetetlen leletek között helyet foglal Eszter könyve is, amely nagyban bolygatja a kedélyeket a mai napig, a Vatikán pedig elutasítja a valóságalapját. Ez az egy irat, amely nem ószövetségi, hanem babiloni vagy perzsa, ezt támasztja alá többek között, hogy Isten neve egyetlen egy alkalommal sem szerepel benne.
Kik is voltak az esszénusok?
A korabeli zsidóságnak négy csoportját tartják számon, a két legnagyobbat, a farizeusok és a szadduceusok csoportját, emellett az esszénusok és zélóták csoportját, akik bár kis közösségeket alkottak, történelmileg igen jelentősek. Ezek közül tehát az esszénusok csoportja körülbelül négyezer tagot számlált, akik elszigetelten éltek, és szekta jelleggel működtek. Virágkorukat a Kr.e. II. és a Kr. u. I. században élték, ebben az időben jelentős közösséget alkottak Júdeában, őrizték a tekercseket, és aszkéta, – mai szóhasználattal – remete életet éltek. Éppen ezért fel is merül a kérdés, hogy ha megtagadták az anyagi javak halmozását, mégis miért volt ennyi vagyontárgyuk? És vajon honnan szerezték a kincseket? A barlangokban ugyanis, – a tekercsek mellett – nagyjából 700 réz és 3 ezüstpénzzel teli korsó került elő, melyeket Türoszban, a mai Libanonban vertek.
A pénzzel teli cserépkorsók létére több magyarázat is született, ezekre azonban a két legvalószínűbb magyarázat, hogy templomadó, vagy pedig félretett adó lehetett a megszálló rómaiaknak. A római támadástól mentve a tekercseket gyolcsba csavarták, agyag korsókba tették, majd pedig viasszal lezárták, ennek köszönhetően maradhattak fent ezek a történelmi jelentőségű leletek az utókor számára. Azonban ezzel együtt fel is merül a kérdés, hogy mit őriztek ennyire, és miért akarták, hogy a tekercsek a jövő nemzedéke számára is megtekinthetőek legyenek? 1991-ben megjelent a ,,Mi az igazság a holt-tengeri tekercsek körül” c. könyv, amelyben két újságíró Michael Baigent és Richard Leight megkérdőjelezi a kutatócsoport munkásságát, mondván, hogy a kezdeti vizsgálatok túl sokáig titokban zajlottak, és felvetik a tényt, hogy a Vatikánnak ebben esetleg nagy szerepe volt, hiszen akár olyan leletek is előbukkanhatnak, amik alááshatják a kereszténység tanait.
A réztekercs titka:
A 3-as számú barlangban talált tekercs, két feltekert rézlapból állt, amelyek az évezredek során olyan mértékben korrodálódtak, hogy nem lehetett őket kisimítani, így a kutatók nem tudták megtekinteni az abban foglaltakat. Ennek érdekében 1956-ban 23 db-ra vágták szét a két rézlapot, hogy azokat kiterítve, majd pedig összeillesztve elolvashassák. A vizsgálatok megállapították, hogy a tekercs körülbelül 2000 éve keletkezhetett, azonban különös módon, a héber nyelv egy már 800 éve nem használt nyelvezetében íródott. A kutatók a szövegben több betűhibát fedeztek fel, amik bár apróságnak tűnhetnek, azonban ezekből arra lehet következtetni, hogy az illető, aki a tekercs megírásával volt megbízva, minden bizonnyal nem ismerte jól a nyelvet. Ez azért volt lényeges, hogy később se ő, se a társai ne eredjenek a réztekercsben említett kincsek nyomába. A két rézlap összesen 64 izraeli helységnevet sorolt fel, – elsősorban Jeruzsálem és Jerikó környékén, – ahol állítólag arany és ezüst kincsek rejtőznek. A lemezeken egy kincses térkép is helyet kapott, ahol azonban a 2000 évvel ezelőtti város, utca, és helynevek voltak feltüntetve, amelyek ma már nem léteznek. A felsorolt helyszíneken a kutatók nem találtak kincseket, ami többek között annak tudható be, hogy az említett helyszínek ma már vagy nem léteznek, vagy csak az akkori emberek számára voltak ismertek, emellett a szöveg sokhelyütt ködösít, és kerüli a konkrét helymeghatározásokat. Azonban amellett sem mehetünk el, hogy a tekercs 2000 évvel ezelőtt keletkezett, ez pedig elég idő ahhoz, hogy a kincseket átszállítsák az eredeti helyükről.
A Jordán és Izraeli kormány sokáig a tekercsek hovatartozásán vitázott, azonban ma a tekercsek többsége az izraeli állam tulajdonát képezi. A kincsek holléte bár még a mai napig rejtély tárgyát övezi, azonban a létezésük bizonyos, és már csupán arra várnak, hogy megtalálják őket. A tekercsek pedig 1991 óta a nagyközönség számára is elérhetők, és megtekinthetők a világ múzeumaiban.
Sziasztok! Filó Fanni Dzsenifer vagyok, a Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar jogász szakos hallgatója, és a Media Iuris egyik szerkesztője. Egy ideje komolyabban érdekel az írás, így nem volt nehéz döntés számomra, hogy jelentkezzek a Media Iurishoz, ahol egy szuper csapatban fejleszthetem írói képességeim, és oszthatok meg veletek hetente újabbnál újabb cikkeket. Az érdeklődési köröm nagyon széles, így minden bizonnyal olvashattok majd tőlem kulturális, történelmi, művészetekkel kapcsolatos, és különféle tudományos cikkeket is.
