[metaslider id="9331"]

A hely, ahol „eszel, vagy különben megesznek” – A platform

Ahogy telnek az évek, egyre kevesebb olyan filmmel vagy sorozattal találkozunk, amelyeknek az alapötlete a maga módján eredeti, nem sokan dolgozták fel, és ráadásul nem mondható mainstreamnek sem. A filmekkel kapcsolatban a legtöbb embernek általában van egy kikötése (vagy inkább elvárása): hogy az a film jó legyen. Na de milyen is a jó film? Amelyik megnevettet, amelyik elgondolkodtat, vagy éppen nem hagy aludni? Ez inkább amolyan költői kérdés, mivel erre minden embernek megvan a maga saját szubjektív véleménye. A platform tipikusan azok közé a filmek közé tartozik, amelyeken utána napokig gondolkodik az ember, és megnézésük után muszáj róluk vagy kritikát olvasni, vagy valakivel tüzetesen átbeszélni a részleteiket… Mégis mivel tudja kiváltani az emberekből ezt az érzést, miért és miben más ez a film, mint a többi?

A platformot Galder Gaztelu-Urrutia, spanyol elsőfilmes rendező adta ki kezei közül 2019-ben. Kategóriákat tekintve nem túl egyszerű besorolni: egyszerre tartalmaz olyan elemeket, amelyek alapján belefér a thriller-en keresztül a sci-fi-n át a társadalmi szatíra kategóriájába is. A film eredetileg színdarabnak készült, ami érződik magán a forgatókönyvön és a kivitelezésen is: kevés szereplővel, általában ugyanazon térben, nem túl nagy időkülönbségekkel zajlanak az események.

Az alaptörténete a következő: van egy Gödör nevű hely, ami feltehetőleg egy börtön, ahová vagy önszántából, vagy valamilyen bűncselekmény elkövetése miatt kerül az ember. Maga a hely több emeletből áll, úgynevezett szintekből – minden szinten két ember lakik egy teljes hónapon keresztül. A cella közepén és tetején hatalmas lyuk tátong, amivel belátást nyerhetnek az alattuk, illetve a fölöttük lakókra. Ezen a lyukon minden nap fentről lefelé jövet meghatározott ideig megáll egy platform, telis-tele mindenféle étellel; erről addig fogyaszthatnak, amíg a platform tovább nem megy. Az alapkoncepció szerint a platformon a 0. szintről annyi ételt engednek alá, amennyi pont elegendő lenne a legutolsó szint lakóinak is, több száz szinttel lejjebb. Persze mindenki annyit fogyaszt róla, amennyit akar, egyetlen kikötéssel: nem tehetnek el későbbre semmit. Nem tudni hány szintes a Gödör, mi van az alján, vagy mi van a legfelső szinten. Honnan jön az étel, kik ellenőrzik a folyamatát. Afféle balladai homály fedi az egész filmet, kevés információt tudunk meg a külvilágról, vagy éppen egyes szereplők múltjáról.

A film kezdőmondata teljes mértékben összefoglalja annak tartalmát, tételmondatként is bőven megállja a helyét: „Háromféle ember van. A fentiek, a lentiek, és akik zuhannak.” Ezt a főszereplő, Goreng (Iván Massague) első cellatársa mondta, mint ahogyan az a későbbiekben kiderül, nagyon is jogosan. Goreng, miután egy nap bekerül a Gödörbe, szembesül a benn tomboló iszonyú körülményekkel – ezen a helyen ember embernek farkasa, minden egyes nap, sőt, minden egyes perc a túlélésről szól. A már említett cellatárs, Trimagasi (Zorion Eguileor) ismerteti meg vele a szabályokat a túléléshez: röviden és tömören, nincsenek szabályok. Miután egy-egy szinten letöltötték az egy hónapot, szociális helyzettől és előélettől függetlenül kerülnek új szintre, akár lentebb, vagy jobb esetben feljebb. A rendszert senki sem ismeri, csupán reménykednek, hogy a következő hónapban jobb lesz. Bekerüléskor mindenki magával vihetett egy általa választott tárgyat, amely egyénenként eltérő és tulajdonképpen a prioritásukat/értékrendszerüket mutatja meg: egy kés, háziállat, pénz, vagy akár egy könyv… a következő hónapokban nagyban függ a túlélésük ezektől a tárgyaktól. Ebből következik, hogy mégis van egy „szabály”: vagy eszel, vagy megesznek. Minden az életben maradásról szól, bármi áron.

A platform alapjában véve egy szatirikus társadalomkritika, nagyon jól kitalált és megformált karakterekkel, remek kivitelezéssel, ami minimalista világával és szálaival mégis annyira meg tudja mozgatni a fantáziát, hogy még napokkal később is a mondanivalóján töprengjen az ember. 18 éven aluliaknak nem véletlen nem ajánlott, kell hozzá gyomor, hiszen az egyszerű terek és „díszlet” miatt szükség volt olyan elemekre, amik lendületet, akciót tudnak hozni az egész filmnek. Nyíltan kritizálja a kapitalizmust, a kötött társadalmi berendezkedést, és olyan mély lelkiállapotokba és érzelmekbe enged bepillantást, amelyekkel csak legmerészebb álmaiban találkozik az átlagember. Bemutatja, ki hogyan viselkedik egy-egy szinten; milyen az, ha valaki fenn találja magát a legfelső szinten, ahol annyit ehet amennyit akar, és ahol nem kell megküzdenie a túlélésért; ezzel egyidőben azt is megmutatja, mi van akkor, ha ugyanaz az ember száz emelettel lejjebb ébred fel. A mohóság, a brutalitás, az irigység; mind kardinális elemei a platformnak, ahol nehéz teret adni a mértéknek, a jóságnak és az önzetlenségnek. A benn töltött hónapok alatt akármennyire is próbálkozik az egyén, muszáj felvennie a „ritmust”, az ottani szokásokat, hiszen az életben maradása múlik ezen. Ennek eredményeképpen szinte mindenkiből kibukik a legaljasabb, legalantasabb éne, aki szimplán vad ösztönök alapján cselekszik, ha kell kihasznál, elárul, megöl, vagy éppen elfogyaszt másokat. Remek ívet kap a film, egyszerre ad mindenre és semmire magyarázatot. 

Összegezve a platform egy olyan film, amit mindenképpen érdemes legalább egyszer megnézni, és komolyan végiggondolni a mondanivalóját (hisz metaforákkal és rejtett/kevésbé rejtett utalásokkal bőven találkozhatunk benne). És nem utolsó sorban reménykedni, hogy nem lesz részünk egy ilyen disztópikus jövőben.

EnglishGermanHungarian