A XIX. század második felétől botrányok, kormányválságok és merényletek sora ütötte fel a fejét Franciaországban, amelyek hatására megszületett a század egyik leghíresebb pere; a Dreyfus-per. Dreyfus hazájának egyik leghősiesebb szolgája, a francia hadsereg egyik katonatisztje volt, Sandherr ezredes azonban ezek ellenére sem tudott szemet hunyni a felett, hogy Alfred Dreyfus zsidó származású volt.
De ki is volt Alfred Dreyfus kapitány?
1859-ben született Elzászban egy gazdag zsidó textilgyáros legkisebb fiaként. Az 1870-71-es porosz-francia háborút követő frankfurti békeszerződés során Elzász és Észak-Lotaringia a Német Császársághoz került. Dreyfus ezért úgy döntött, elhagyja az országot, és átköltözik Franciaországba. Ezek után elvégezte a különböző katonai iskolákat, először tüzértiszt lett, ezt követően alhadnagy majd hadnagy, 1889-től pedig kapitányi rangban tevékenykedett. 1891-ben feleségül vette Lucy Hadamardot, egy gyémántkereskedő lányát, akitől egy fia és egy lánya született. De milyen ember volt valójában? Az utókor egyik jellegzetessége, hogy a később ártatlannak ítélt vádlottakat próbálják minél kedvezőbb színben feltüntetni. Azonban a botrány előtti feljegyzésekből kiderül, hogy Dreyfust valójában nem szerették tiszttársai – ezt viszont nem tulajdoníthatjuk teljes egészében az antiszemitizmusnak. A katonák szerint nagyképű, merev, barátságtalan és rideg volt, sokan „halvérűnek” nevezték. Magánéletét tekintve közel sem mondható erkölcsösnek: házassága előtt gyakran létesített viszonyt már férjes asszonyokkal. Egy osztrák szeretőjét azért hagyta el, mert kémkedéssel gyanúsította, sőt letartóztatása után felmerült benne, hogy talán ez az asszony rágalmazta meg. Felettesei így nyilatkoztak róla: „Nem tökéletes tiszt, nagyon intelligens, nagyon tehetséges, de elbizakodott, aki a jellem, a lelkiismeret és a szolgálat módja szempontjából nem felel meg a hadsereg vezérkara alkalmazottjai elé állított követelményeknek.” Dreyfus tehát merev volt, barátságtalan és szoknyavadász – csak éppen áruló nem volt. Méltóságteljesen tűrte, hogy lefokozták és bebörtönözték, és mindvégig hitt abban, hogy a hadsereg előbb-utóbb rájön ártatlanságára és rehabilitálják őt. Négy év börtön után végül 1899-ben vitték vissza az országba. A hadsereg egyik tagja, úgynevezett Charles Péguy így fogalmazott: „Mi készek voltunk meghalni Dreyfusért. De Dreyfus nem akart meghalni Dreyfusért.” Véleménye szerint, ha nem Dreyfust, hanem más ártatlant vettek volna elő, és gyanúsítottak volna meg, Dreyfus aligha kelt volna bárki védelmére. Végül kiderült ártatlansága, visszafogadták a hadseregbe és Becsületrendet valamint parancsnoki beosztást kapott. A börtönévek azonban olyannyira tönkretették egészségét, hogy 1907-ben nyugdíjba vonult. 1935. július 11-én halt meg Párizsban.
Mi történt?
A porosz-francia háború után a franciák revansot akartak venni a németeken Elzászért és Lotaringiáért. Ennek hatására nagyfokú hadseregfejlesztésekbe kezdtek a franciák, amely eredményeképp még inkább megnőtt a vezérkar szerepe. Nagy műgonddal figyeltek arra, nehogy a terveik, ágyúik vázlatai a német titkosszolgálat kezébe kerüljenek, a kémkedést és a hazaárulást tehát sokkal szigorúbban vették. 1894-ben Maximilien von Schwartkoppennek, a német nagykövetség katonai attaséjának mégis a kezébe került egy iratjegyzék, mely különböző, a hadseregfejlesztéssel kapcsolatos tételeket tartalmazta. A híres iratjegyzék szövege a következő volt: „Nem kaptam értesítést, hogy látni kíván, mindazonáltal elküldöm önnek, Uram, néhány érdekes tudnivalót:
- egy feljegyzést a 120-as hidraulikus fékjéről és ezen ágyú működésének sajátosságairól;
- egy feljegyzést a mozgósítást fedező csapatokról (az új tervezet némi módosítást ír elő);
- egy feljegyzést a tüzérségi alakulatok módosításáról;
- egy Madagaszkárral kapcsolatos feljegyzést;
- a tábori tüzérség lövészeti kézikönyvének tervezetét (1894. március 14.)
Ez utóbbi dokumentumot rendkívül nehéz volt megszerezni, és csak pár napig állhat rendelkezésemre. A hadügyminisztérium meghatározott számban küldte el a hadtestekhez, amelyek felelősek érte. Minden tiszt, akinek birtokában van, köteles azt visszaküldeni a hadgyakorlat után. Ha jegyzeteket kíván készíteni arról, ami érdekli, amíg a könyv a birtokomban van, kijegyzetelem. Ha azt kívánja, hogy másoltassam le teljes terjedelemben, elküldöm a másolatot.
Indulok hadgyakorlatra.”
Mivel az ügyet fel akarták gyorsítani, megfelelő bizonyítékok hiányában elkezdték leszűkíteni a gyanúsítottak körét. Elővették a tisztek névsorát, átnézték és ráböktek egy névre – természetesen Alfred Dreyfuséra. Mindezt azzal bizonyították, hogy korábban megszereztek egy levelet, amelyet a német nagykövet küldött az olasz nagykövetnek, és abban megemlít egy bizonyos „gazember D”-t, aki minden bizonnyal egy kém lehetett. Ezen kívül Sandherr ezredes azzal kívánta alátámasztani állítását, hogy Dreyfus túlságosan kíváncsiskodó volt a hadi tervezetek kapcsán. Írásszakértők is megvizsgálták az elkövető és Dreyfus kézírását: ötből egy állapította meg csupán, hogy a két kézírás között fellelhetők hasonlóságok. Dreyfus védőügyvédje, Edgar Demange megdöbbent, mikor megtudta, hogy milyen gyenge lábakon áll a vád, meg volt győződve védence ártatlanságáról. A védelemnek azonba esélye sem volt és 1894. december 22-én Dreyfust hazaárulásért életfogytiglani száműzetésre és bebörtönzésre ítélték.
Ki volt az igazi tettes?
Ferdinand Walsin Esterhazy. Állítólag a sok ágra szakadt, ősi magyar nemesi család leszármazottja, aki előbb osztrák majd pápai, végül a francia hadsereg tisztje lett. Feljegyzések szerint egész életét a pénz hajszolásával töltötte, feleséges hozományát is hamar eltékozolta. Mikor már kétes vállalkozásaiból sem tudott megélni, felkereste Max von Schwartkoppent, akinek 2000 márka fejében hírszerzési szolgálatok teljesítését ígérte. 1898 januárjában őt is bíróság elé állították, azonban ekkor még ártatlannak nyilvánították. A nyomozás ennek ellenére tovább folyt, előkerültek levélhamisítások és egyéb olyan bizonyítékok, amelyek alátámasztják bűnösségét, amiért Angliába menekült és haláláig álnév alatt élt. Később maga Esterhazy írt egy levelet, amelyben bevallotta, hogy ő küldte el az iratjegyzékeket a német nagykövetnek.
A Dreyfus-ügy nagy fordulópontot eredményezett Franciaország történelmében. A szétesett bal- és jobboldal egyaránt rendezte sorait, újjászerveződtek, új eszméket és új vezetőket választottak maguknak.
Sziasztok!
Krémer Franciska vagyok, Pécsi Állam- és Jogtudományi Kar hallgatója. Kiskorom óta foglalkoztat az irodalom és az írás egyaránt, de eddig nem volt bátorságom tollat ragadni, csak a magam mulattatására vetettem papírra egy-egy gondolatomat. Mikor megláttam, hogy a Media Iuris csapata mennyire összetartó, családként működő közeg, úgy gondoltam, szerencsét próbálok és jelentkezem…Úgy vélem, nagyon jól döntöttem. Szeretek új embereket megismerni, emberek között mozogni, csapatmunkában részt venni, extrovertált személyiségnek tartom magam. Ami a témákat illeti, elég sok minden érdekel, bele tudom ásni magam mindenféle tudományos, művészeti és kulturális kérdésekbe.
