Németország 1871-ben született meg: ekkor történt, hogy a német államok összefogva végzetes csapást mértek a II. Francia Császárságra. Franciaország megalázó vereséget szenvedett: ennek keretében a fiatal Németország elcsatolta egyik, nyersanyagban kiemelten gazdag határmenti tartományát, Elzász-Lotaringiát. Elzász-Lotaringiából francia érzelmű, de ezzel együtt sokszor német nyelvű és ajkú családok tömegei voltak kénytelenek francia államterületre költözni az agresszív német telepesek elől.
Így tett a magát francia hazafiaknak valló Dreyfus – család is. Egyik fiuk, Alfred hírszerző tisztként belépett a hadseregbe és szépen haladt felfelé a ranglétrán (egészen a kapitányi rangig vitte). Németországban sose futhatott volna be ilyen karriert, és nem azért mert francia anyanyelvű volt, hanem mert zsidó… Németországot mélyen átitatta az antiszemitizmus, olyannyira, hogy Németország csak 1870-ben adott teljes egyenjogúságot a zsidóságnak, míg ezt Franciaország már 1789-ben megtette (Franciaországban ekkor sokkal inkább a nyelv és a kultúra volt a nemzet eszmei alapja, nem pedig az etnikum). A Dreyfus-család kapcsolata Németországgal tehát nem volt túl rózsás… Ennek ellenére 1894-ben Alfred Dreyfust letartóztatták, méghozzá azzal a váddal, hogy a Német Államnak kémkedik: a franciaországi német attasé szemeteskosarában ugyanis francia fegyverzetet ábrázoló titkos ábrákat találtak, (igen, rendszeresen átnézték a német diplomaták szemetesit) az egyik magasrangú francia tiszt (bizonyos Ferdinand Esterhazy) szerint pedig az ábrák melletti kézírás Dreyfus kapitányéra vallott. Alfred Dreyfust minden más bizonyíték nélkül (elvégre ártatlan volt) bíróság elé citálták és tíz évre ítélték a dél-amerikai francia börtöngyarmaton, a kíméletlen, sziklás Ördög-szigeten. Emellett megfosztották katonai rangjától, kardját pedig nyilvánosan kettétörték. (Egyébként a tárgyalásról tudósító egyik zsidó riporter, bizonyos Herzl Tivadar fejében ekkor fogalmazódott meg először, hogy a zsidóságnak egy önálló, független államra lenne szüksége, hogy biztonságban legyen a növekvő európai antiszemitizmustól).
Dreyfus elítélésében kétségtelenül óriási szerepet játszott a növekvő francia, antiszemitizmus, illetve xenofóbia, de nem ez volt az egyetlen ok. A francia államnak minden áron bizonyítania kellett a nemzet számára, hogy effektív, életképes, megfelelően működik, és ami még fontosabb, meg tudja védeni népét az akkor egyre valószínűbbnek tűnő (és végül 1914-ben ténylegesen be is következő) német támadástól, illetve minden más belső fenyegetéstől: másképpen fogalmazni minden áron fogni akartak egy árulót, egy kémet, valakit, akivel példát statuálhattak.
A tárgyalás
Maga a tárgyalás hadbírósági eljárás volt: katonai ügyészek és bírák vezették le. Az elején egyértelműnek tűnt, hogy a kapitányt nem fogják elítélni, mivel egyszerűen nem áll hozzá rendelkezésre elegendő bizonyíték. A legmodernebb sajtóorgánumokkal felhergelt tömeg azonban abban az esetben, ha a kapitányt felmentik, zavargásokba, rosszabb esetben akár lázongásba is kezdhetett volna: ez pedig, illetve a tény, mely szerint a Hadügyminisztérium végig nem a megfelelő embert zaklatta (ezzel a valódi árulót futni hagyva) a hadügyminiszter, Auguste Mercier bukását jelentette volna. Ezt felfogva kénytelen volt egy „véleményt” írni a hadbírósági bíráknak a vádlott bűnösségével kapcsolatban: ezt az egyik embere a tárgyalás során titokban nyújtotta át nekik. A bírók számára pedig a hadügyminiszter véleménye parancs volt.
Egyhangúlag bűnösnek mondták ki a kapitányt hazaárulásért és nyilvános lefokozásra, deportálásra, valamint életfogytiglani száműzetésre ítélték.
A lefokozást az antiszemita hecclapok által felhergelt tömeg majdnem megzavarta: ha nincs ott a katonai kordon, a kapitányt egyszerűen darabokra tépik.
Következmények
A Dreyfus-ügy óriási felzúdulást keltett Franciaország-szerte: Dreyfus védelmezői (élükön Émile Zola, a híres író) és a szélsőjobboldaliak összecsaptak először a sajtóban, majd az utcán is, közben a német tisztikar némely tagja, akik persze pontosan tudták, hogy ki az áruló, (bizonyos mára már kihalt lovagias eszméket követve) bizalmasan jelezték a francia kollégáknak, hogy nekik bizony nincs közük a szerencsétlen sorsú kapitányhoz. Mindez ahhoz vezetett, hogy Esterházy kapitány (ő volt az, aki a fegyverábrák melletti kézírást először Dreyfuséhoz hasonlította) 1898-ban végül bevallotta, hogy ő juttatta el a németeknek a kérdéses iratokat. (Azzal védekezett, hogy alkohol- és kártyafüggőségét kellett finanszíroznia, áldozat ő is).
Dreyfusnak megkegyelmeztek, még a rangját is visszakapta, illetve kitüntették a Becsületrend keresztjével. Az ártatlanul megvádolt kapitány még ezek után is hazafi maradt, az első világháborúban gondolkodás nélkül jelentkezett hazája védelmére. A Franciaországot érő sorozatos külső (német) fenyegetések pedig ahhoz vezettek, hogy a francia nemzet végül egybekovácsolódott, a belső feszültségek pedig többnyire kihunytak, egységes nemzetállam jöhetett létre.
