[metaslider id="9331"]

A csernobili atomkatasztrófa


Aszódi Attilával, a BME Nukleáris Technikai Intézetének egyetemi tanárával készített interjút az Index szerkesztősége, amely felkeltette érdeklődésemet. Olyan aspektusból közelíti meg Aszódi a témát, hogy úgy döntöttem, megosztom az olvasókkal a számomra érdekes tényeket, véleményeket. Az eredeti cikk az alábbi linken található. Először azonban lássuk, hogy mi is vezetett a katasztrófához.

Mi is történt?

1986. április 26-án, 35 éve élte meg az emberiség a világ egyik legsúlyosabb atomkatasztrófáját az akkor még Szovjetunióhoz tartozó ukrajnai Pripjaty és Csernobil városok melletti Vlagyimir Iljics Lenin atomerőműben. A csernobili atomerőmű a Szovjetunió egyik legfejlettebb létesítménye volt. Az első két reaktort az 1970-es évek végén helyezték üzembe, a negyedik reaktor pedig 1983-ban lépett működésbe. 1986. április 26-án a személyzet a negyedik reaktor tartalékhűtő rendszerének tesztjére készült, azonban a rutinbiztonsági teszt katasztrófába torkollott. Az atomreaktor olyan, mint egy nagy gőzgép, az urán fűtőelemek reakciója hatalmas mennyiségű hőt termel, a hő gőzzé alakítja a vizet, amely a turbinákat meghajtva áramot termel. Kulcsfontosságú a reaktormag hűtése, a túlmelegedés megakadályozása. A teszt elején azonban az összes szabályozórudat kihúzták és a személyzet nem tudta kontrolálni a hűtőfolyadék áramlását. A hőmérséklet felszökött és az extrém hőtől elkezdett leolvadni a reaktormag. Ennek hatására hajnali 1 óra 23 perckor felrobbant a négyes számú reaktor. A robbanás során 8 tonna radioaktív törmelék került a légkörbe, a lángok megfékezésével 15 napon át küzdöttek a tűzoltók, több mint fél millió katonát és polgári személyt mozgósítottak a baleset utáni károk megállítására. Azok a tűzoltók és polgári személyek, akik a robbanást követően a helyszínen dolgoztak, napokon belül sugárfertőzésben meghaltak. A radioaktív felhő mérgező ereje 400 hirosimai atombombáéval ért fel.

RBMK (grafitmoderátoros) reaktorok biztonsága

A Csernobili erőműben működtetett atomreaktorok típusát csak a Szovjetunióban alkalmazták, nem engedték azok exportálását. Az e fajta reaktorok használata tudatos döntés volt, hiszen ezek az úgynevezett csatornatípusú reaktorok lehetőséget biztosítottak arra, hogy benne az atomfegyverek előállításához szükséges plutóniumot létrehozzanak. A mai Oroszország, és az akkor a Szovjetunióhoz tartozó Litvániában és Ukrajnában is efféle reaktorokat építettek, majd Litvánia EU-csatlakozása után az uniós szabályozás miatt leállította az erőművet. Orosz területen egyébként a mai napig működnek, de már nagy részüket elkezdték lekapcsolni. Megjegyzendő, hogy az USA-ban is működtek grafitmoderálású, könnyűvíz-hűtésű csatornatípusok, ám ezek katonai felügyelet alatt álltak, és elsődleges céljuk a plutónium előállítása volt. Mikor a szükséges mennyiségű plutónium előállt, úgy gondolták, érdemes lenne polgári energetikai célokra is építeni efféle erőműveket, ám maga Teller Ede volt az, aki kifejtette aggályait a típus ismert biztonsági problémái miatt. Az RBMK reaktorok előnye az volt, hogy könnyen lehetett elérni a reaktor méretének növelésével nagyobb egységeket, így a csernobili blokkok 1000 MW villamos egységteljesítményűek voltak (a paksi blokkok villamos teljesítménye 500 MW) és már zajlott a 1500, 2000 MW teljesítményű típusok fejlesztése. Azonban ezek a grafitmoderálású reaktorok számos biztonsági hiányosságokkal rendelkeztek, azonban ezeket a szovjet vezetés igencsak ledegradálta. Aszódi szerint szó sincs arról, hogy emberi mulasztás nélkül elkerülhető lett volna a probléma, a katasztrófát ugyanis nem üzemeltetési hiba, hanem sokkal

inkább tervezési hiba okozta. Ha a szovjetek figyelembe vették volna a szigorú nemzetközi előírásokat, és betartották volna a szabályrendszert a tervezés és az engedélyezés során, akkor az effajta RBMK reaktorokat sehol a világon nem lehetett volna engedélyeztetni. A litvánoknál 1983-ban volt példa egy üzemzavarra, amely fel is hívta az egyik hiányosságra a figyelmet, tudták, hogy létezik a probléma, ám nem olyan mélységben foglalkoztak vele, ahogyan azt a helyzet megkövetelte.

Magyarországra és a környező országokra való hatása

Az adatok szerint Ausztriában sokkal nagyobb volt a szennyezettség, mint Magyarországon, ugyanis itt nem az a lényeg, hogy melyik ország milyen földrajzi távolságban van a katasztrófa helyszínétől, hanem sokkal inkább az, hogy a radioaktív felhő, amely a légkörben terjed a meteorológiai viszonyok mellett merre megy és hol fog kicsapódni. A robbanás a légkör magasabb rétegeibe is eljuttatta a szennyeződést, amely először észak felé terjedt (elsőként Svédországban), majd délnyugat irányába fordult, és Bajorország, Ausztria és Csehország fölött csapódott ki. Magyarország nem is a keleti szomszédjától, Ukrajnától, hanem a Bajorországot és Ausztriát szennyező felhő széléből kapott radioaktivitást, amelynek dózismértéke jól mérhető volt, de egészségügyi következményei elhanyagolhatók maradtak. A katasztrófa után a magyar szakemberek azonban vajmi keveset tudtak az esetről, még a reaktorok pontos működésével sem voltak tisztában. Csupán híradásokból, szakcikkekből ismertek néhány szegmenset, sugárzási helyzetről sem volt információ, de magyar méréseket hamar meg tudták kezdeni, hiszen a paksi erőmű által voltak már kiépült mérőhálózatok. Az okok magyarázatára azonban még várni kellett, végül 1986 augusztusában a szovjetek Bécsben, a Nemzetközi Atomenergia Ügynökségnél tartottak egy beszámolót, amelyből a magyar szakemberek megtudták, hogy valójában mi is történhetett.

Ajánló

A HBO 2019-ben mutatta be a Csernobil című minisorozatot, amely igen részletesen és hitelesen mutatja be a balesetet. Ha sikerült kíváncsiságot ébresztenem a kedves olvasókban, szívesen ajánlom a sorozat megtekintését.

EnglishGermanHungarian