Aszódi Attilával, a BME Nukleáris Technikai Intézetének egyetemi tanárával készített interjút az Index szerkesztősége, amely felkeltette érdeklődésemet. Olyan aspektusból közelíti meg Aszódi a témát, hogy úgy döntöttem, megosztom az olvasókkal a számomra érdekes tényeket, véleményeket. Az eredeti cikk az alábbi linken található. Először azonban lássuk, hogy mi is vezetett a katasztrófához.
Mi is történt?
1986. április 26-án, 35 éve élte meg az emberiség a világ egyik legsúlyosabb atomkatasztrófáját az akkor még Szovjetunióhoz tartozó ukrajnai Pripjaty és Csernobil városok melletti Vlagyimir Iljics Lenin atomerőműben. A csernobili atomerőmű a Szovjetunió egyik legfejlettebb létesítménye volt. Az első két reaktort az 1970-es évek végén helyezték üzembe, a negyedik reaktor pedig 1983-ban lépett működésbe. 1986. április 26-án a személyzet a negyedik reaktor tartalékhűtő rendszerének tesztjére készült, azonban a rutinbiztonsági teszt katasztrófába torkollott. Az atomreaktor olyan, mint egy nagy gőzgép, az urán fűtőelemek reakciója hatalmas mennyiségű hőt termel, a hő gőzzé alakítja a vizet, amely a turbinákat meghajtva áramot termel. Kulcsfontosságú a reaktormag hűtése, a túlmelegedés megakadályozása. A teszt elején azonban az összes szabályozórudat kihúzták és a személyzet nem tudta kontrolálni a hűtőfolyadék áramlását. A hőmérséklet felszökött és az extrém hőtől elkezdett leolvadni a reaktormag. Ennek hatására hajnali 1 óra 23 perckor felrobbant a négyes számú reaktor. A robbanás során 8 tonna radioaktív törmelék került a légkörbe, a lángok megfékezésével 15 napon át küzdöttek a tűzoltók, több mint fél millió katonát és polgári személyt mozgósítottak a baleset utáni károk megállítására. Azok a tűzoltók és polgári személyek, akik a robbanást követően a helyszínen dolgoztak, napokon belül sugárfertőzésben meghaltak. A radioaktív felhő mérgező ereje 400 hirosimai atombombáéval ért fel.
RBMK (grafitmoderátoros) reaktorok biztonsága
A Csernobili erőműben működtetett atomreaktorok típusát csak a Szovjetunióban alkalmazták, nem engedték azok exportálását. Az e fajta reaktorok használata tudatos döntés volt, hiszen ezek az úgynevezett csatornatípusú reaktorok lehetőséget biztosítottak arra, hogy benne az atomfegyverek előállításához szükséges plutóniumot létrehozzanak. A mai Oroszország, és az akkor a Szovjetunióhoz tartozó Litvániában és Ukrajnában is efféle reaktorokat építettek, majd Litvánia EU-csatlakozása után az uniós szabályozás miatt leállította az erőművet. Orosz területen egyébként a mai napig működnek, de már nagy részüket elkezdték lekapcsolni. Megjegyzendő, hogy az USA-ban is működtek grafitmoderálású, könnyűvíz-hűtésű csatornatípusok, ám ezek katonai felügyelet alatt álltak, és elsődleges céljuk a plutónium előállítása volt. Mikor a szükséges mennyiségű plutónium előállt, úgy gondolták, érdemes lenne polgári energetikai célokra is építeni efféle erőműveket, ám maga Teller Ede volt az, aki kifejtette aggályait a típus ismert biztonsági problémái miatt. Az RBMK reaktorok előnye az volt, hogy könnyen lehetett elérni a reaktor méretének növelésével nagyobb egységeket, így a csernobili blokkok 1000 MW villamos egységteljesítményűek voltak (a paksi blokkok villamos teljesítménye 500 MW) és már zajlott a 1500, 2000 MW teljesítményű típusok fejlesztése. Azonban ezek a grafitmoderálású reaktorok számos biztonsági hiányosságokkal rendelkeztek, azonban ezeket a szovjet vezetés igencsak ledegradálta. Aszódi szerint szó sincs arról, hogy emberi mulasztás nélkül elkerülhető lett volna a probléma, a katasztrófát ugyanis nem üzemeltetési hiba, hanem sokkal
inkább tervezési hiba okozta. Ha a szovjetek figyelembe vették volna a szigorú nemzetközi előírásokat, és betartották volna a szabályrendszert a tervezés és az engedélyezés során, akkor az effajta RBMK reaktorokat sehol a világon nem lehetett volna engedélyeztetni. A litvánoknál 1983-ban volt példa egy üzemzavarra, amely fel is hívta az egyik hiányosságra a figyelmet, tudták, hogy létezik a probléma, ám nem olyan mélységben foglalkoztak vele, ahogyan azt a helyzet megkövetelte.
Magyarországra és a környező országokra való hatása
Az adatok szerint Ausztriában sokkal nagyobb volt a szennyezettség, mint Magyarországon, ugyanis itt nem az a lényeg, hogy melyik ország milyen földrajzi távolságban van a katasztrófa helyszínétől, hanem sokkal inkább az, hogy a radioaktív felhő, amely a légkörben terjed a meteorológiai viszonyok mellett merre megy és hol fog kicsapódni. A robbanás a légkör magasabb rétegeibe is eljuttatta a szennyeződést, amely először észak felé terjedt (elsőként Svédországban), majd délnyugat irányába fordult, és Bajorország, Ausztria és Csehország fölött csapódott ki. Magyarország nem is a keleti szomszédjától, Ukrajnától, hanem a Bajorországot és Ausztriát szennyező felhő széléből kapott radioaktivitást, amelynek dózismértéke jól mérhető volt, de egészségügyi következményei elhanyagolhatók maradtak. A katasztrófa után a magyar szakemberek azonban vajmi keveset tudtak az esetről, még a reaktorok pontos működésével sem voltak tisztában. Csupán híradásokból, szakcikkekből ismertek néhány szegmenset, sugárzási helyzetről sem volt információ, de magyar méréseket hamar meg tudták kezdeni, hiszen a paksi erőmű által voltak már kiépült mérőhálózatok. Az okok magyarázatára azonban még várni kellett, végül 1986 augusztusában a szovjetek Bécsben, a Nemzetközi Atomenergia Ügynökségnél tartottak egy beszámolót, amelyből a magyar szakemberek megtudták, hogy valójában mi is történhetett.
Ajánló
A HBO 2019-ben mutatta be a Csernobil című minisorozatot, amely igen részletesen és hitelesen mutatja be a balesetet. Ha sikerült kíváncsiságot ébresztenem a kedves olvasókban, szívesen ajánlom a sorozat megtekintését.
Sziasztok!
Krémer Franciska vagyok, Pécsi Állam- és Jogtudományi Kar hallgatója. Kiskorom óta foglalkoztat az irodalom és az írás egyaránt, de eddig nem volt bátorságom tollat ragadni, csak a magam mulattatására vetettem papírra egy-egy gondolatomat. Mikor megláttam, hogy a Media Iuris csapata mennyire összetartó, családként működő közeg, úgy gondoltam, szerencsét próbálok és jelentkezem…Úgy vélem, nagyon jól döntöttem. Szeretek új embereket megismerni, emberek között mozogni, csapatmunkában részt venni, extrovertált személyiségnek tartom magam. Ami a témákat illeti, elég sok minden érdekel, bele tudom ásni magam mindenféle tudományos, művészeti és kulturális kérdésekbe.
