Az olasz típusú, számos világhíres hollywoodi filmből és sorozatból ismert gengszterizmus a nyolcvanas években végzetes csapásokat szenvedett el: az itáliai szervezett bűnözés már túl sokat akart. Amikor a gengszterek befolyása már a legmagasabb rangú kormánytisztviselők érdekeit sértette és a drogcsempészet, az emberrablások és a nyílt színen, nem ritkán az utcán elkövetett gyilkosságok már tolerálhatatlan mértéket öltöttek, a szervezett bűnözést addig valamelyest eltűrő (netalántán abból hasznot is húzó) bűnüldöző szervek lesújtottak a maffiára. Don Corleone és az elegáns, kifinomult, öltönyös olasz maffiózó alakja egy évtizeden belül gyakorlatilag kiveszett a (nyugati) világból; helyére pedig benyomult Pablo Escobar és a minden korábbinál brutálisabb és kegyetlenebb izompólós, borotválatlan dél-amerikai kartell tag rémképe.
Arról, hogy ki volt az, aki ezt az egész folyamatot elindította, arról érdekes módon kevés szó esik.
Emberünk Tommaso Buscetta néven született a festői Szicíliában, az olasz maffia, a Cosa Nostra (amelybe 17 éves korában, 1945-ben lépett be) magas rangú tagjaként azonban a Don Masino nevet használta. Nagy valószínűséggel menekülni akart a múltja elől: családjával Brazíliába költözött 1949-ben. ’56-ban azonban meggondolta magát és hazaköltözött Olaszországba, ahol részt vett a ’60-as évek olasz bűnöző klánok között folyó brutális maffiaháborúban. A háború minden korábbinál véresebb léptéket öltött: ártatlan civilek és rendőrök is áldozatául estek az utcai harcoknak. Az olasz kormány többé nem tehette meg, hogy félrenéz: a népharag a maffiózók ellen fordult, megpecsételve azok sorsát.
Don Masino az állami megtorlások elől visszaszökött Brazíliába, ahol drogcsempész szervezetet épített ki, amely az Egyesült Államokba szállított heroint (ekkor kapta a „két világ főnöke” nevet); múltja azonban utolérte. Olaszország új gengszterfőnöke, az elmebeteg Salvatore Riina azzal kívánta bebetonozni uralmát, hogy lemészárol mindenkit, aki valaha veszélyeztet(het)né az uralmát; a mindenki alá pedig ellenlábasai családtagjait is beleértette. Riina Don Masino tizenegy rokonát ölette meg különféle módokon, köztük a két fiát is (borzalmas történet: megkínozták, majd feloldották őket savban). Masino időközben (1984-ben) a rendőrség horgára akadt Brazíliában: azonban úgy döntött, nem várja ki, amíg valamelyik börtönben leszúrják: úgy döntött, együttműködik a hatóságokkal és mindent elmond nekik, amit csak tud.
A Cosa Nostra történelmében első alkalommal fordult elő, hogy valaki „családon belülről” dacoljon a hallgatás törvényével, az úgynevezett omertával. Don Masino nem csak neveket mondott, bűncselekményeket leplezett le, hanem a szervezett olasz alvilág egész piramisszerű felépítését, működési mechanizmusait feltárta a vizsgálóbíróságnak. Csupa olyan dolgot, melyek addig a rendőrség számára teljességgel ismeretlenek voltak a hallgatás törvénye miatt. Masino belengette még, hogy nem kevés információ birtokában van a Cosa Nostra és a különböző kormányok (így az olasz, az angol, az amerikai) között húzódó különféle kapcsolatokról; ezekről azonban nem kívánt beszélni, mivel, mint mondta, ezek annyira sokkolóak lennének, amelyekre a társadalom nem áll készen. A rossz nyelvek szerint még azért is tartotta a száját, mert feltett szándéka volt életben maradni.
Vallomásainak köszönhetően a nyolcvanas években az olasz igazságszolgáltatás megrendezhette a maffia elleni óriáspereket (köztük a legmonumentálisabbat, az úgynevezett Maxipert), hosszú időre rács mögé juttatva a Cosa Nostra több száz tagját, köztük néhány hónappal később magát Riinát.
Don Masino nyomán honosodott meg az olasz nyelvben az ironikus „pentito” (vagyis bűnbánó) kifejezés: a vádalkut kötő gengsztereket nevezik így a mai napig. Masino sohasem tekintette magát árulónak: meglátása szerint a Cosa Nostra többé nem azonos az egykori, bizonyos elveket igenis tiszteletben tartó szervezettel. Korábbi kollégáinak más volt a véleménye: az ex-gengszter élete hátralevő részét komoly állami védelemben volt kénytelen leélni, régi barátai annyiszor kísérelték meg válogatott módokon megölni.
Buscetta példáját a továbbiakban számos más „bűnbánó” (a politikailag korrekt kifejezés manapság a „koronatanú”, a helyi maffiózózsargonban szokás őket, „Il Traditore-nak”, árulónak nevezni) követte, s végül már olyan sokan lettek, hogy a „bűnbánás” intézménye teljesen felhígult. Az olasz bírók és ügyészek már alig, vagy egyáltalán nem tudják kibogozni, hogy a sok vallomás közül melyiknek van alapja, s melyik tekintendő puszta blöffnek.
Buscettát alapvetően szavahihetőnek tartották nemcsak az olaszok, hanem az amerikaiak is. Hazai vallomástételei után kiadták őt az Államoknak, ahol élete hátralévő tizennégy évét szoros védelemben, a tanúvédelmi program szabályainak megfelelően meglehetős kényelemben, új személyazonossággal töltötte.
Együttműködéséért cserébe megkapta az amerikai állampolgárságot is, sőt, az olasz kormánynak nyújtott információi révén még életjáradékban is részesült.
Buscetta 2000-ben halt meg Miamiban, 71 évesen. Semmiért sem érzett lelkifurdalást.
Képek: kiemelt kép, 1, 2
