[metaslider id="9331"]
fel

330 km az álmok felé – felvételizők figyelem!

Az életünk folyamatos döntések sorozata. Minden reggel el kell döntsük azt, hogy mit veszünk fel, mit reggelizünk (igaz néha nem rajtunk múlik, hiszen azt esszük, ami éppen ott van), még az is egy döntés, bemenjünk- e az iskolába vagy esetleg dolgozni aznap, avagy sem. És akkor vannak a nehéz döntések, mint például igent mondjunk-e, amikor a párunk megkéri a kezünket, összeköltözzünk-e valakivel, hol éljünk egyáltalán, melyik városban (esetleg országban), mi legyen másnap az ebéd és természetesen az, mik legyünk, ha nagyok leszünk. Igen, életünk egyik legfontosabb és legégetőbb kérdése az, mivel töltsük el a napjainkat addig, amíg nyugdíjba nem vonulunk, mi legyen a mi hasznunk a társadalomban, mi tenne minket boldoggá, mi érdekel minket igazán, amiből talán meg is lehet majd élni. Ám ha még erre a rettentő nehéz kérdésre tudjuk is a választ, akkor sem vagyunk feltétlenül teljesen sikeresek, hiszen erre jön egy másik, legalább ugyanilyen égető kérdés: hol tanuljuk ki az adott dolgot? Hosszas felvezetőm után pedig (ami alapján remélhetőleg mindenkinek tiszta, miről is szeretnék most írni) elmesélném a saját történetemet, hogyan is keveredtem én az ország egyik végéből (Békés megye, azon belül Dévaványa) az ország másik végébe tanulni a Pécsi Tudományegyetemre.

fel

A kezdetek

A 11. osztály előtt soha meg sem fordult a fejemben az, hogy én egy egyetem miatt túl messzire utazzak el otthonról. Mindig is nagyon szerettem a családom és nagyon szoros kapcsolatban álltam velük, tehát már csak emiatt sem gondolkodtam túl távoli helyekben. Emellett persze itt, ahol én lakom, mindenki egytől egyig Szegedre, Budapestre vagy pedig Debrecenbe járt egyetemre, hiszen az nincs messze és jó nevű egyetemek is találhatóak arra. Mindenki dicsérte persze a sajátját, viszont engem mindig is Szeged vonzott a legjobban. Unokatestvérem is oda járt, így rengeteget mesélt nekem a bulis éveiről, szép városról és a pezsgő egyetemi életről. Nem is volt kérdés, mi lesz megjelölve az első helyen. Hozzá kell tennem, a város engem is magával ragadott és akárhányszor arra jártam, mindig belegondoltam abba, milyen csodálatos lesz, amikor majd egyetemistaként és is azokat az utcákat fogom járni az új barátaimmal egy-egy húzós vizsgáról beszélgetve. Ez volt előttem, semmi más nem is jöhetett szinte szóba. Ez tartott egészen addig a napig, amíg az osztállyal el nem mentünk az Educatio kiállításra Pesten. Emlékszem, mindenki teljesen szétszóródott, én pedig a barátnőmmel jártam a pszichológia (részéről) és a jogászos (részemről) standokat és nézelődtünk. Egyik sem fogott meg igazán, hiszen nekem nem volt kérdés gyerekkorom óta, hogy jog, 13 éves korom óta pedig az, hogy Szeged. Mikor elfáradtunk, leültünk belenézni az aktuális előadásokba és láss csodát, pont akkor kezdett táncos bemutatóba a PTE. Láttunk kabalát, lila ruhákat, rengeteg energiát és egy szuper előadást. Még mondtam is, mennyire jó látni, hogy ennyire lelkesülnek egy egyetemért a hallgatók, és milyen jó, hogy mindenki ennyire pörgős és energikus. És akkor ott ezek a képek, gondolatok és érzések bele is ültek szépen a fejembe, majd egészen július 8-ig (a jelentkezés lezártáig) ott is maradtak.

fel

A jelentkezés

A jelentkezést egy fontos mérföldkőnek éltem meg, így nem is egyedül csináltam, hanem az anyukámmal. Minden adatot legalább háromszor leellenőriztünk és borzasztóan lassan haladtunk, de megérte ezzel foglalkozni. Amikor oda jutottunk, hogy akkor be kell jelölni az iskolát és a szakot, mindenhol a jogászt jelöltem be, a sorrendem pedig a következő volt: Szeged, Pécs, Debrecen. Ez azt jelentette, hogy a szegedi egyetemtől rengeteg e-mailt kaptam a képzésekről, ösztöndíjakról, határidőkről meg mindenféle hasonló dolgokról, viszont a pécsi egyetemtől is kaptam egy-két levelet, amiket sosem hagytam figyelmen kívül. Vonzott a gondolat, hogy Pécset válasszam, viszont azelőtt életemben kétszer jártam ott, nem voltam semmilyen nyílt napon, nem volt arra egy ismerősöm se és soha senki nem mesélt nekem róla, hisz senkinek nem volt tapasztalata ezzel kapcsolatban. Szegeddel viszont annál inkább, még valamelyest nekem is, hiszen sokszor jártam arra és a legtöbb ismerősöm is ott tanult. Emlékszem, mindig mutogattam a családnak az épületet képeken, kerestem a kollégiumot, meséltem a lehetőségekről, viszont ahogy közeledett végesen a határidő, hogy véglegesítsük a sorrendet, úgy vettem észre egyre inkább, hogy legalább ugyanannyit nézegetem a pécsi épületét az ÁJK-nak, a kolikat, magát a várost, a könyvtárat, a videókat, cikkeket. Július 5-én a sokadik kép és ösztöndíj után anyukámmal döbbentünk rá arra, hogy nem biztos, hogy én annyira beleszerettem ebbe a szegedi egyetembe. Rájöttünk, hogy hiába ismerős, hiába hallunk rengeteg jót, hiába idegen a másik és végezetül pedig hiába voltunk annyira biztosak benne, nem feltétlenül törvényszerű az, hogy oda menjek csak azért, mert sosem jött szóba azon kívül semmi más. Így lett az, hogy egy nagyon hosszú álmatlan éjszaka után, július 6-án reggel 5 órakor megváltoztattam a sorrendet és Szeged lecsúszott a második helyre. Remegett a kezem, sőt, szinte mindenem, és kimentem anyukámhoz, aki éppen dolgozni indult és szó szerint sírva mondtam el neki, mit csináltam. Azt mondta, elképesztően büszke rám és megnyugodott, hogy a legjobb helyre fogok kerülni, pedig ő még sosem járt arra azelőtt. 

fel

A félelem 

Őszinte leszek: a Gólyatáborig szinte minden nap megbántam, amit csináltam. Elkezdtem aggódni, hogy nem lesznek ismerős arcok, nem is emlékeztem rá, hogy néz ki a város, az út pedig 6-6,5 órásnak ígérkezett. Nem tudtam elképzelni, mennyire elveszett leszek abban a hatalmas nagyvárosban egyedül, segítség nélkül, ráadásul nagyon-nagyon távol azoktól, akiket szeretek. Igen, átlagolva nagyjából 330 km-re kellett elvinnem a gondolataimat és nem vigasztalt semmi, hiszen a sok videón, cikken és fotón kívül, amiket nézegettem senki sem mesélt, senki sem biztatott és senki sem mondta, hogy milyen lesz. Semmi más nem volt előttem, minthogy #mindenkipecsiakarlenni meg az, hogy #ptecsalád. Igazából mindenről azt gondoltam, hogy egyszerű marketingfogás és, hogy egy egyetem mitől lenne már családias és miért is akarna mindenki pécsi lenni, ha egyszer én is inkább szegedi lennék. Nos azt kell, hogy mondjam, így visszagondolva nálam butább ember akkor nem is kellett. Nem lelkesültem az óriási boríték láttán és semmi nem tudott feldobni, hiszen úgy éreztem, feladtam azt, amiért annyit dolgoztam a gimiben és lecseréltem valami rosszabbra. Kedves Olvasó, remélem Te is látod, mennyire nem volt helyén az eszem. Úgy voltam vele, ha már mindenki azt mondta, a Gólyatábort vétek lenne kihagyni, így jelentkeztem, az ösztöndíjas, kollégiumos papírokat pedig tisztességgel rendeztem és intéztem, mint egy robot. Visszagondolva, nagyon bánom, hogy miért nem lelkesedtem és miért pazaroltam ezeket a szép pillanatokat az értelmetlen dacra. Viszont a táborban minden megváltozott. Nem szeretnék túlságosan belemenni az ottani eseményekbe, hiszen készült arról is több remek cikk (Kattintsatok ide és megtekinthettek egy interjút, ahol egy gólya mesél saját szemszögéből a gólyatáborról!). Így csupán annyit mondanék, hogy soha nem számítottam volna ennyire színvonalas, jól megszervezett, családias és szórakoztató eseményre egy ilyen tábor keretein belül (hozzátenném ismerősök beszámolói alapján nagyon nem is volt még egy ilyen). Attól kezdve már nem is volt kérdés, mennyire vártam a tanítást, hiszen nem voltam annyira elveszett. Találtam rengeteg olyan embert, akiknek köszönni lehet legalább a folyosón, ha meglátom és rájöttem, mennyire jó fej az összes felsőbb éves és mennyire, de mennyire segítőkész és barátságos, közvetlen az egész társaság. Próbáltam hibát találni, de eléggé belebuktam a feladatba.

fel

A tapasztalat 

Szinte az első naptól kezdve, amikoris beköltöztem a Szalay László Kollégiumba, minden egyes már korábban felsorolt negatív gondolatomat elhagytam, sőt, nem is értettem őket. Minden nappal egyre jobban beleszerettem a városba, az egyetembe, az órákba, a társaságba, a soha ki nem fogyó programokba és még sorolhatnám. Szépen, mondanám, hogy lassan, de inkább rohamosan megláttam, hogy a nagy része annak, amiket lenyomtam a saját torkomon, tehát szlogen és kép és a PTE család értelmet nyert. Belecsöppentem és mai napig azt érzem, hogy ha nekem kellene mondani valamit az egyetemről, erről a karról, semmi mást nem tudnék, mint ezeket. Mert megjegyzik a neved, köszönnek, bárkivel beszélhetsz szinte bármiről. Nem éreztem azt, mint annak idején a gimiben, hogy nagyon meg kell válogatni, kitől kérsz segítséget és nem éreztem azt, hogy bárki lenézne azért, mert fiatalabb vagyok, vagy mert éppen nem tudok vagy nem értek valamit. Mindig találok és kapok segítséget, egy jó szót, egy kedves mosolyt. Mintha mindenkit ismertem volna. Nem éreztem magam elveszve, mert olyan volt, mintha midig is ide tartoztam volna. Nem találtam olyan embert, akihez ne lehetett volna hozzászólni. Viszont, ami nagyon fontos, találtam barátokat, remek tanárokat, érdekes órákat, jó helyeket a városban, mesés kilátást minden reggel, élményeket, programokat, jó beszélgetéseket, szuper ösztöndíjakat és rengeteg sok lehetőséget. Azt vettem észre, hogy már a hosszú út sem jelent akkora terhet és akadályt. Megtanultam bárhol kiismerni magam egy busz vagy egy vasútállomáson, megtanultam önállóan megoldani a problémáimat. És nem, nem mondom, hogy sosem volt nehéz, amikor lekéstem a buszt és órákra ott ragadtam valahol, nem volt, hogy nem sírtam, amikor egy vizsga nem úgy sikerült, vagy amikor hiányoztak az otthoniak. Nem mondom azt sem, hogy egy nagyobb akadály nem rémisztett meg és hogy a felsorolt dolgokat pikk-pakk könnyen meg lehet tanulni. De nem lehetetlen. És amit mindenképp fontosnak tartok elmondani az az, hogy az egyetlen rossz tényező a távolság. Semmi más. Én pedig azt gondolom, hogy egy ilyen klassz helyet nagy vétek lenne kihagyni vagy egyszerűen csak nem számításba venni azért, mert nem ismerünk, vagy mert túl messze van. Nincs olyan, hogy „túl”. Mindent meg tudunk tenni, ha szeretnénk. Én nem hittem volna soha, hogy ezt szeretném, de milyen jól tettem, hogy kiderítettem és nem engedtem a kényelmes megszokottnak.

fel

A tanulság 

Hogy ennek a hosszú-hosszú de annál szívből jövőbb beszámolónak a végére levonjuk a tanulságot csupán csak annyit mondanék, hogy attól, mert valamit nem ismerünk, vagy mert félünk tőle, az nem jelenti azt, hogy nem szabad belevágni, fontolóra venni, elgondolkodni rajta. Nem mindig az a legjobb megoldás, amit ismerünk, amiről hallottunk, nem mindig a kényelem és a komfortzóna visz minket előre és dob be minket oda, ahol nekünk helyünk van. Nem szabad mindig másokra hallgatni, más útját járni, hanem mindig keresni kell a számunkra a legjobbat. Én úgy gondolom, úgy tapasztalom és ezután bárki, aki megkérdezi, annak el is mondom, hogyha jog, akkor mindenképp Pécs. Álmomban sem hittem volna, hogy olyan tanáraim lesznek egyszer, mint akik itt tanítanak, tehát nem gondoltam volna, hogy az anyag nagy része majd órán is megragad a fejemben vagy, hogy úgy tanulhatom a római jogot, hogy közben még nevetek is az előadáson. Rengeteg lehetőség, kapcsolat várt itt engem és boldog vagyok, amiért annak idején nyáron meghoztam ezt a „borzalmas” döntést, hogy megváltoztattam a sorrendet. Mert ennél színvonalasabb, segítőkészebb, felkészültebb és sokszínűbb helyet szinte el sem tudnék képzelni. Pécs gyönyörű, pezseg az élettől és a hallgatóktól, a lehetőségektől és az álmoktól, amik valóra válnak. És a jogi kar? Úgy érzem sehol máshol nem lehetne nagyobb biztonságban dédelgetni a jövőm, mint itt, ahol minden és bármi és annál több is adott számomra. Ezért is javaslom azt, hogy ti, kedves Olvasók legyetek nálam okosabbak, és mindenképp adjatok egy esélyt ennek az egyetemnek még akkor is, ha messze van és ismeretlen és ijesztő. Mert ha valamit tudok mondani az az, hogy minden kilométert megér az, ami itt várja a hallgatót, főleg a leendő jogászokat. Ezért ha picit is megfogott az én történetem és az, hogy egy hús-vér embertől olvashatjátok azt, mennyire nem fáradtság ez a távolság ezért a sok jóért, mindenképp regisztráljatok fel a február 2-án tartott nyíltnapunkra és fontoljátok meg, hogy szeretnétek-e Ti is az ország egyik, ha nem a legjobb jogi egyetemén megszerezni a diplomát és az egyik legversenyképesebb tudást a felejthetetlen élmények és bulik mellett. 

 

Források: 1, 2, 3, 4, 5

EnglishGermanHungarian