[metaslider id="9331"]
magyar

Sztálin és a székelyek – 100 éves a Magyar Autonóm Tartomány

„Jaj, jaj, a mi Tusnádunkat újra átengedték a magyaroknak, micsoda disznóság!” – kiáltozták (állítólag) Tusnád utcáin a románok 1952 nyarán. Nemsokára riadalom tört ki, aminek hatására számos román nemzetiségű lakos összecsomagolt és keletre menekült: sokan úgy hitték Észak-Erdély újból magyar fennhatóság alá került.

A helyiek reakcióján tulajdonképpen nem érdemes csodálkozni: a negyvenes években Erdély egy része többször is gazdát cserélt, először a Náci Németország csatolta Magyarországhoz, másodszor pedig, 1944 őszén a román haderő foglalta vissza szovjet irányítás alatt. Az impériumváltáskor nyeregben levő nemzet katonái pedig rendszerint atrocitások, kegyetlenkedések sorát követték el a polgári lakossággal szemben, mely traumák még élénken éltek a helyiek kollektív emlékezetében.

Érdekes adalék azonban, hogy 1944 novemberében a szovjetek kiparancsolták a románokat Észak-Erdélyből, közvetlen irányítás alá vonva a térséget. (Nem akartak felesleges konfliktusokat saját érdekszférájukban). Ez a lépés reményt adott a helyi magyarságnak: abban bíztak, hogy nem csatolják őket vissza Romániához vagy legalábbis autonómiát élvezhetnek az országon belül.

Ugyan erre nem került sor, de Petru Groza személyében a szovjetek olyan embert neveztek ki Románia élére, aki nemcsak tökéletesen beszélt magyarul, hanem egyenesen a román-magyar (és német) megbékélés híve volt. Észak-Erdély nem lett ugyan önálló, azonban a helyi közigazgatás foglalkoztatott magyarokat, illetve jóval megértőbb volt a nemzetiségi területen élő magyarokkal szemben.

A helyzet gyökeresen 1952-ben változott meg: a szovjet vezetés a nemzetiségi kérdést úgy kívánta megoldani, hogy életre hívta az úgynevezett Magyar Autonóm Tartományt (MAT), melynek területe kiterjedt a Székelyföld nagy részére, illetve némely „közlekedési szempontok miatt elcsatolhatatlan” román többségű területre. Központja Marosvásárhely volt.

Természetesen a fordított piramis elvének értelmében valódi autonómiáról szó sem lehetett: a Tartományt magyar kommunisták irányították ugyan, de szóról szóra betartva a kapott utasításokat. A MAT igazi érdeme inkább az, hogy széleskörű lehetőséget kínált az anyanyelv használatára az oktatástól kezdve az újságíráson át a hivatali ügyek intézéséig, jóllehet ennek megvoltak a maga korlátai, például a bíróság megmaradt kétnyelvűnek.

A MAT lakosságának mintegy 77%-a volt magyar, ez pedig Románia magyarjainak nagyjából egyharmadát jelentette. A Tartomány területén élő magyarokat a román kormányzat a továbbiakban békén hagyta – az új román miniszterelnök, Gheorghe Gheorghiu-Dej a nemzetiségi kérdést „megoldottnak tekintette” –, ám a tartományon kívül élő magyarság jogait nagyon is korlátozták, például bezáratták a magyar iskolákat, megszüntették a folyóiratokat, könyvkiadókat, stb. (Tompa Andrea írt erről egy nagyszerű könyvet Omerta címen).

A korábban magyar többségű településekbe mind nagyobb számban települtek románok, ezzel számos történelmi város elveszítette magyar arculatát: eltűntek a kétnyelvű utcatáblák, feliratok, korlátozták a magyarországi sajtótermékek és könyvek behozatalát, háttérbe szorították a magyar műemlékek védelmét is. A MAT egyre inkább működött egyfajta – Lipcsey Ildikó történész szavaival – kultúrgettóként.

magyar

Ami a MAT gettóként való megjelölését illeti, ennek kétségen kívül negatív felhangja van, elvégre a magyarságot izolálta, diszkriminatív módon szabályozta. A mérleg másik serpenyőjében azonban vitathatatlanul ott van az is, hogy a magyar nyelv és kultúra az elzártság hatására nem románosodott el, hanem fennmaradt, megőrizve az erdélyiek népszokásait, tájszólását, irodalmát, stb.

A korabeli Románia (és az egész Kelet-Európa) bezártságára jellemző, hogy a Tartomány lakosai sokszor még azzal sem voltak tisztában, pontosan melyik országhoz vannak csatolva éppen, illetve az ország többi részén élő magyaroknak hosszú évtizedeken át semmilyen tudomása nem volt az autonóm körzetről.

A MAT egyébiránt csendes vidék volt, szinte sehol sem lehetett román szót hangzani, a kevés arra utazó magyarországi magyar kivétel nélkül mint oázist írta le. Változást 1956 októbere hozott; a forradalom aggodalmat szült mind Moszkvában, mind pedig Bukarestben, utóbbi környékén felerősödtek a magyarellenes érzelmek („Kisantant-nosztalgia”). Innentől kezdve nekiláttak a Tartomány területén élő magyarok jogainak megnyirbálásának, a helyiek felesleges zaklatásának. 1958-ban aztán a szovjet csapatok elhagyták Romániát, ami nem csak nagyobb mozgásteret teremtett a román vezetésnek, hanem az önbizalmát is megnövelte: burkoltan, majd egyre kevésbé burkoltan magyarellenes perek kezdődtek eleinte csak a Magyar Autonóm Tartományon kívül, majd az azon belül élő magyarság ellen is, illetve a román vezetés elkezdte számon kérni a MAT-on belüli románság hivatali alulreprezentáltságát.

magyar

Nemsokára, 1959 őszén megszüntették a kolozsvári magyar egyetemet (hivatalosan összeolvasztották egy román egyetemmel, az egyesítési bizottság elnöke egy bizonyos Nicolae Ceausescu volt), majd felszámolták a nemzetiségi iskolákat (hivatalosan a szegregáció elleni fellépés nevében).

1960-ban végül végleg felszámolták a MAT-ot (egységesítették a romániai közigazgatást), a területén élő magyarokat pedig fokozatosan a háttérbe szorították, például megszüntették a hivatali kétnyelvűséget, a magyar hivatalnokokat eltávolították, a helyükre román funkcionáriusokat ültettek, stb.

Ez egykorvolt névleges autonómia máig komoly indulatokat gerjeszt szomszédunknál: a helyi magyarság újra meg újra előhozakodik vele, míg egyes román politikusok a „sztálinista képződményre” hivatkozva utasítják el újra meg újra.

 

Források: 1, 2, 3, 4

Képek: kiemelt kép, 1, 2

EnglishGermanHungarian